Az éjjel hazafelé mentem. Bársonynesz talán nem ingott, jázminokra sem emlékszem, bár kétségtelenül: háltak az utcán. De történt valami még különösebb is. Énekeltek az utcán. A zsinagóga előtt egy kis csoport, egymás között talán lengyelül beszéltek, de a világhoz angolul küldték el a hangjukat. Come again. Ezt a John Dowland-dalt énekelték, szelíden, lágyan, hogy az édes szerelem hív, szinte mai darab, 1597-ben jelent meg először nyomtatásban. A szövegíró ismeretlen, bírnám, ha maga Dowland volna, de nem vagyok biztos benne. Abban sem voltam soha biztos, hogy jól értem, amikor az első versszakban azt mondják: to see, to hear, to kiss, to touch, to die - hogy ez a  die, meghalni veled tényleg azt jelenti, amit gondolok, a boldog szerelmi együttlétet. De hát mi mást, csak nem akar tényleg meghalni a szerelmével. Szól a dal az éjszakában, a rendőr sétálgat föl és alá, nem avatkozik be, és a máskor olyan melankolikus Dowland azt mondja: van örök szerelem. Vagy inkább azt, hogy örök a szerelem, legfeljebb az emberek váltják egymást az érzelemben.