fotó: Szilvás Zoltán

Ami alant olvasható, nem biztos, hogy igaz. Hogy így igaz. Az eseményekért kezeskedem, de az értelmezésért nem. Lehet, hogy túlizgultam a dolgot. Az ember néha ott védi a szabadságot vagy a szabadságát, ahol nem is támadják. Ami követezik, talán csak egy félreértés dokumentuma. 

Tényleg nem akarok itten hősködni, de a következő dolog történt. 

Megbízást kaptam a szinhaz.net oldaltól, hogy írjak az Átrium Színház Chicago előadásáról. Szép feladat, jó feladat, még ha a végén kiderül, hogy egy csapat énekelni és táncolni nem tudó színművésznek kellene énekelnie és táncolnia, ami nem feltétlenül kecsegtet sikerrel. Mindegy nem magyarázom tovább, itt az írás róla. 

Nyomokban cigányokat is tartalmaz

Szívem szerint valami sormintával kezdeném a beszámolót, a csúnya szavakat írogatnám, ami eszembe jut, csak hogy jelezzem: én is tudok rondán beszélni. Kurva és bazmeg. Nem az a bajom, hogy mint valami kamasz-Mozart levelében, úgy röpködnek az illetlenségek a Chicago alatt, hanem hogy nincs igazi funkciója az egésznek, szeretnénk provokálni, de jobb nem jut az eszünkbe. Csak még az, hogy egy mindenki számára világosan női ruhába bújt férfi szereplőről lerántjuk a nadrágot.

                Ami engem illet, Figeczky Bence puszta színpadi jelenléte jobban provokál, mit keres ott valaki, aki két mondatot nem tud úgy elmondani, ahogy az emberek beszélni szoktak?

                De hát vissza a hagyományos provokációhoz: miért is? Musicalt játszunk, de úgy teszünk, mintha alapjaiban rengetnénk meg a világot? Biztos, hogy a legalkalmasabb műfajt választották? Mert nekem ez azért úgy tűnik, mintha mégiscsak a Chicago volna, a zenéje mindenképpen, a dalok feltétlenül, a dalszövegek kissé durvábbak az eredetinél, de amit maga a mű tud nyújtani, az nem nagy felfedezés: jog és igazság két külön dolog. Az egyetlen, akit kivégeznek, a magyar börtöntöltelék, Hunyák nem bűnös. Itt úgy mondják, órtotlon.

Tudjuk, hogy így van. Tudjuk, hogy nem csak Chicagóban, és nem csak akkor. Azért dalolhatják el nekünk, mi meg majd bólogatunk, hogy haj, haj, ilyen az élet, és közben nézegetjük Roxie vagy Velma idomait, mert hát mi sem vagyunk egészen ártatlanok. Ez jó ajánlat, és megfelelő hangú és tánctudású Roxie-k és Velmák esetében el is lehet fogadni. Egy szőke, egy barna, kinek ez, kinek az. Ha nincs sem hang, sem tánc, akkor kell agyalnia a rendezőnek, hogy miképp is sózhatná rá ezt a sztorit és ezt a zenét a közönségre. Néhány éve, ugyanezen a helyszínen, az Átriumban Zsótér Sándor elég jót talált ki, Flintstone-családot, kőkorszaki szakik és szakinék zenéltek, énekeltek, népitáncoltak, nagyon kellett röhögni. Már annak, aki nem hüledezett, hogy pedig ő a Chicagóra vett jegyet. Alföldi Róbert más nagyot mondana, idehozná a darabot, a mába, vagy tényleg tegnapba, 2017-es dátumot mondanak be, és időnként szó esik róla, hogy ez magyar börtön, magyar ecsettel. Két lány, aki még elhiszi az újságban megjelenés (??) nagyszerűségét, a híressé válni életigazoló voltát. Kétségtelen: a magyar környezetbe helyezés magyarázatot ad arra, hogy miért nem tud se táncolni, se énekelni senki, pedig ez volna a foglalkozásuk. Mintha volna valami félreértés, hogy a szép vagy izgalmas beszédhang egyben szép énekhangot is jelent, de ezt elég határozottan cáfolja mind Parti Nóra, mind Fekete Ernő. Huzella Júlia szép magas, ha ez magyarázat bármire, hogy Csarnóy Zsuzsa mit csinál, arra viszont képtelen vagyok bármiféle magyarázatot találni. Még mindig ott tart, hogy ő a gyámügyes a Jóban, rosszbanból.

Nyomokban cigányokat is tartalmaz az előadás, Velma, amikor a régi műsorszámáról beszél, valami Hopp, te Zsiga jellegű mozdulatokat mutat be, de nem vagyok egészen biztos benne, hogy az üzenet eljut a naiv nézőhöz, és fölébreszti benne az együttérzést: magyarnak is nagyon rossz lenni, de magyar cigánynak még rosszabb. A tánckar pedig, mivel a csizmája szárát nem verheti meg, a zoknitartóját csapkodja.

Megint arra gondolok: nem lehetséges, hogy véletlenül nem a megfelelő darabot választották a mondanivalóhoz? Megpróbálkoztak az illesztéssel, a fordítás új, Ugrai István munkája, emiatt aztán a Mister Celofán helyett azt kell énekelnie Mihályfi Balázsnak, hogy Fólián, mint a fólián.  Legközelebb talán majd Flórián. De hát neki sincs jobb ötlete, mint hogy kiabál, kiabál, míg nyúlik a darab, egyre idegesítőbb lesz a Konferanszié darabakasztó bölcselme, pedig Hámori Ildikó olyan szépen mondja el a boldogság mibenlétét, mintha a kisunokáit tanítaná a nagybetűsre. Mondjuk az is épp egy négybetűs szó.

Eltelik egy nap, kettő, az írás csak nincs fönt az oldalon, amit soha nem értek, a bemutató már régen elmúlt, meg egyébként is, internet, nem kell sem szedni, sem nyomtatni, csak beilleszteni, de hát ki tudja, mik máshol a szokások. Közben érkezik egy levél a szerkesztőtől, vagyis a megrendelőtől, hogy azt mondják a színházban, ez egy különlegesen szerencsétlen este volt, ami elromolhatott, az elromlott, nem nézném-e meg meg egyszer az előadást. Mondtam, hogy megnézem én, abban nincs hiba, de nem változtatok, ez így kerek.

Nincs válasz, de az írás nem kerül föl. Aztán jön egy újabb levél, hogy azért csak nézzem meg a másik szereposztást, és fogalmazzam össze a tapasztalatokat, az sem baj, ha az egész őszre csúszik. Dupla honorárium. 

Tényleg? Addig kell nézni egy előadást, amíg nem tetszik? Akkor közöljük róla a kritikát, amikor már úgyis mindegy? És ezentúl majd minden előadás kap még egy lehetőséget, hátha csak rossz napja volt a főszereplőnek, a súgónak meg a függönyhúzónak? 

Van az a régi Balczó-film, a Küldetés, abban mondja Balczó, hogy a világ olyan, amilyen, nem lehet rajta változtatni, de miért is ne lehetne benne egy kis sarok, ahol a tisztesség uralkodik. És ha lehet, akkor miért ne lehetne ez a sarok épp az öttusa?

Miért nem lehet a kritika?