Csodálatos Parsifalt közvetítettek tegnap Münchenből, interneten át, ingyen. Szép is, jó is, Az ember azt sem tudta eldönteni, melyiknek ne higgyen, a szemének vagy a fülének. Vagy egyiknek sem, ez nincs is, ez a  fantasztikus zenekari hatás, sem a Georg Baselitz-díszlet. Mint egy másik Wagner, a kékszakállú Wagner úr Rejtőnél, aki nem hiszi el, hogy kétszáz dollárt adnak a nyomravezetőnek, hiszen annyi pénz nincs. Mert, ugye, nekünk a Parsifal, a Müpa munkássága ellenére az operai Mikó-rendezés, amitől talán tényleg el lehetett búcsúzni most, a tavasszal. Ámbár én már annyi előadástól vettem érzékeny búcsút, amit aztán újraláttam, hogy csak akkor hiszem majd az újat, ha látom. 

Nem csak a rendezéstől meg a poros jelmezektől kell majd búcsúznunk, hanem a csodahattyútól is. Münchenben valami pontosan nem azonosítható fehér objektumot lőtt Parsifal, patyolat volt, ahogy egy hattyúnak illik, de közben mégsem valami csőrös állat. Nálunk egy játékállatot hoztak be a szomorú képet vágó segítők, szürke az évtizedes piszoktól, és gúnárnyakú. A hátából állt ki a nyílvessző, amely már akkor is viccelődésre késztette a kórust: az első hattyú, amely hanyatt fordulva tud repülni. 

Nem fog hiányozni. Nem jobban, mint az ifjúság.