Tegnap volt Giuseppe di Stefano születésnapja, még nem a századik, csak a kilencvenhetedik. Tenoristához nem illő módon hosszú életet élt, és talán ma is élne, ha kenyai házába nem törnek be, és a banditák nem ütik meg úgy, hogy kómába esik, és teljesen föl sem épül belőle. Élete utolsó éveit szanatóriumban töltötte. Nem volt hozzá kegyes az élet? De, elég kegyes volt, hiszen talán a valahai legszebb tenorhang volt az övé, és ha nem őrizgette, nem ápolta, féltette, tartalékolta, az már tényleg az ő dolga. Cigi, szivar, ital, éjszakázások, ő aztán biztosan nem volt a hangja szolgája. Inkább fordítva, a hang volt az, ami őt szolgálta, de ne értsük félre az egész jelenséget: nem csak az életmódját szolgálta, hanem az alakításait is. Sajnos nem láttam őt az Erkelben, de a rövid fénykorában készült lemezek elég jól megmutatják, micsoda elementáris Cavaradossi vagy mantuai herceg volt. Igaz, még ezekben a hősökben is mindig volt egy kis szélhámosság, túlélik, túlélnek ők mindent, kár, hogy meghal Mimi vagy Manon, megsiratjuk, megszakad a szívünk, de hol a következő?
Di Stefanóban mindig az volt a csodálatos, ahogy összejött a három: a hang, a zene és az alakítás. Hogy ezzel a lágy, mézzel kenegetett hangjával annyira zenei volt a formálás és mindez alapjában véve mégis a figura és a helyzet megteremtését szolgálta. Ezért is képzelte úgy mindig az ember, hogy igen, elment a hangja, rendben van, de attól még maradt a másik kettő, a zene és a színház, nem lehet az annyira rossz, esetenként több is, mint valami unalmas és szenvedélymentes, de tiszta danolászás. Közben meg egyáltalán nem volt így, ahogy száradt ki a hang, úgy lett az interpretáció is egyre manírosabb, az intonáció egyre bizonytalanabb, a forma meg egyre kidolgozatlanabb. Mire a hatvanas évek elején a Deutsche Grammophonhoz szerződött, és ott megjelent az első (és utolsó) árialemeze, már túl késő volt. Talán ő is érezte, hogy már jobb nem lesz (talán nem, mert 1973-ban még nemzetközi turnéra indult Maria Callasszal, ahol azért elég rendesen égtek mindketten), és elénekelt mindent, amit szeretett volna, de lemezen nem volt rá lehetősége. Otellót meg Giocondát. És nem azért szörnyű az egész, mert mi lett a hangjából, abból még valami maradt, hanem mert mi lett a formákból. Nincsenek fölépítve az áriák, mindegyiknek úgy van vége, mintha ollóval vágták volna el, mindegyik csak emléke egy nagy pályának.
Persze: legalább volt mire emlékezni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
András L 2018.07.25. 08:24:14
Csodabogár 2018.07.25. 09:48:07
András L 2018.07.25. 14:03:23
Gyurikutya 2018.07.25. 21:05:37
stolzingimalter 2018.07.26. 07:18:23
stolzingimalter 2018.07.26. 07:20:44