A művészet demokratikus volta

Dolgozik az emberben az önfontosságnak az a kellemes érzése, hogy a világ érte van. A világ, és minden szépsége. Neki építették, neki faragták, neki festették. Persze, ehhez létre kellett hozni mindenféle intézményeket, de ezek az intézmények is mind neki dolgoznak, hogy ő lássa, értse, hatással legyen rá. A múzeum, a távolsági közlekedés, a szállások rendszere. Jönnek egyéb látogatók, de ők nem értik, hogyan is érthetnék. Beállnak a sorba, kifizetik a belépőt, bemennek a terembe... Most éppen az Orangerie-nek nevezett épületbe, ahol narancsok helyett vízililiomok várják. Nahát, már ez is milyen név (mondjuk nem csak magyarul), vízililiomok, amikor ezek Nymphéas, lefordítani sem volna szabad Monet óriási képsorozatának címét, mert ha meg nem is töri a varázst, azért megkísérli lerángatni a művet a pocsolyába. 

Ott áll a lírai én, a két ovális terem egyikében, a falon, szemmagasságban a vásznak, óriási az érdeklődés, fényképezni szabad, fényképeznek is, eléállnak a műveknek, és háttérként használják, mint a régi viccben: én és Dávid. Aki meztelen, az a Dávid. Én és a Vízililiomok. A kék... De igazán, még ez sem, vannak, akik kifejezetten a liliomokhoz öltöztek, különleges spenótzöld ruhákban, kék trikókban jöttek. 

Eltelik tíz perc, és az ember szerénységre nevelődik. Szó sincs arról, hogy én vagyok a címzett, nekem dolgozott a nagyszakállú festő. Arról sincs szó, hogy én is, én is címzett vagyok, meg még naponta tízezer ember. 

Én sem. Erről van szó.