Az ifjú szívekben élők

Emlékszem, Sinkovits Imre halálakor mennyire értetlenül olvastam, hogy a nekrológokban rendre feltűnt, hogy ő volt Törpapa hangja. Megbolondult a világ? Ezt emlegetik annál a színésznél, aki az Úr hangja, vagy Mózes volt, vagy legyen kis forma, ha ez számít, aki úgy szavalta el az Ágnes asszonyt, hogy minden "Oh! irgalom atyja, ne hagyj el" más volt, és mindegyik illett a szituációhoz és a teljes vers dinamikájába egyaránt? És akkor Törpapa? Gratulálok. 

Nem mintha mindig igaza volna annak, aki háborog. Mert Márkus-hétvégét tartanak az M3-on, tegnap A doktor úr ment, mondjuk negyven éve láttam a Balatonnál, Mini Vidin, vagy hogy hívták azt a levelezőlap méretű képernyőt, amit akkor a modernitás csúcsának éreztünk. Azóta is eszembe jut néha, nyilván azért, mert a betörőt Puzsérnak hívják, de tegnap láttam, és persze, fenomenális, de veszélyesen az. Márkus egész pályás ripacsériája a teljes szereposztást bűnbe vitte, mintha óriási lökdösődés volna valami dobogó tetején, most én jövök, most én, most én. Aztán ketten maradnak Haumann-nal, ez az előadás róluk szól, de ami Márkust illeti, mikor a nagy hadarást megállítja, és úgy elkerekített ajakkal nevet, hogy hó-hó-hó, akkor azért nagyon közel kerül a Kukori-alakításához. 

De hogy ez mennyire jó. Mennyire egy anyagúak ezek a színészetek, Sinkovits is, aki ezt az ősz bölcsességet hozza, akár Törp- akár Barbapapa, akár Magyarország nagyura, Márkus is, aki a széttett karú széllelbéleltséget jelenti, ezt a hogyan is tudnátok ellenállni nekem attitűdöt. Nyilván ők azt mondták volna, színész vagyok, minden feladat érdekel, és egyformán fontos. Ma meg látjuk, hogy nem színészek voltak, de társbérlők, lakótársak, rokonok. Barátok. Szerencsés esetben.