Nem tudom, mennyire tiszteletlenség vagy kegyeletsértés, hogy bejárja a világot egy végül kimaradt jelenet a Kallódó emberekből. Egyelőre csak a hírről van szó, hogy megvan a snitt, amikor Marilyn Monroe pucéron fekszik az ágyban, és lerántják róla a takarót. Marilyn most kilencvenkét éves volna, még azt sem tudom eldönteni, hogy ünnepelni kell-e a mozi konzerváló erejét, vagy szörnyülködni, hogy mikre vagyunk képesek, testetlen fénynők után vágyakozni. Mindenesetre a hírről egy tegnapelőtti hír jut eszembe, az is hasonló volt, akkor is megtaláltak egy snittet, egy legendás snittet, amikor a színésznő szoknyáját fölfújja a szél a metró szellőzőjénél. 

Hogy pontosabb legyek: nem azt a snittet találták meg. Azt a snittet nem találták meg. Mármint azt, amit először forgattak vele, a nyílt utcán, ordibáló és lelkes férfiak előtt. Marilyn jött, a szellőzőrács alá ventilátor volt szerelve, az fújta föl a szoknyát, az összegyűlt nagyérdemű pedig legjobb csőcselék-formáját hozta, följebb, följebb, kiabálták. Sajnálatos módon jelen volt Monroe férje, a baseball-játékos Joe DiMaggio is, (róla is énekel Simon és Garfunkel a Mrs. Robinsonban), aki nem volt elájulva a jelenettől, annyira nem, hogy a másnapi forgatáson igen sokat kellett dolgozni a sminkesnek, hogy eltüntesse a pofonok nyomát a színésznő arcáról. Néhány hónap múlva el is vált az álompár, vagy minek szokás az ilyet nevezni. 

A forgatás lehet, hogy nem is volt forgatás, csak Billy Wilder reklámötlete, hírverés. Mindenesetre a filmben nem ezt a jelenetet használták, hanem egy stúdióváltozatot. Akkoriban mindenféle találgatások láttak napvilágot, miért is maradt ki ez a változat. Túl zajos volt a tömeg, nem lehetett használni a felvett anyagot. Villogtak a vakuk. Marilyn Monroe nem viselt alsóneműt. Billy Wilder az emlékirataiban azt írta, hogy épp ellenkezőleg, a színésznőn két bugyi is volt, viszont a felvett anyag szőrén-szálán (ha helyes most ez a kifejezés) eltűnt. Talán egyszer majd előkerül. 

Azóta sem kerül elő, viszont előkerült egy amatőr felvétel, egy bizonyos Jules Schulback készítette, aki szenvedélyes  kisfilmes volt, kis, kézzel felhúzható kamerával. amikor megtudta, hogy ott forgat Monroe a környékükön, kapta a kamerát, és színes filmen megörökítette a jelenetet. 

Schulback maga 1938-ban menekült el Németországból, szinte az utolsó pillanatban, a szűkebb családot is sikerült magával vinnie, amíg a többiek azon tanakodtak, hogy vajon komolyan beszél-e ez az ordítozó, egyenruhás ember a rádióban. Á, az lehetetlen, ezek csak szónoki fordulatok, legyintett a család nagyobbik része, és az életükbe került ez a tévedés. Schulback viszont túlélte a világháborút, New Yorkban árult bundákat, szabadidejében filmezte a családot, esküvők, születésnapok, családi események. És mindig mesélte, hogy egyszer lefilmezte Marilyn Monroe-t, amikor a Hét év vágyakozást forgatta. Hitték is meg nem is, meg körülbelül mindegy is. Amikor Schulback úr meghalt, a család fölszámolta a személyes dolgait, bemerészkedtek abba a szobába, amelyben a gereznákat tartotta, és egy nagy zsákban megtalálták a rengeteg filmet. Megtalálták, megnézték, és tényleg ott volt a Monroe-s jelenet, néha látszanak a partnerek, a rendező, és főleg: a repülő szoknya. Billy Wilder igazat írt: tényleg két bugyi van a színésznőn. 

Nem tudom, mi a tanulság. Kéziratok nem égnek el, filmek nem kallódnak, csak emberek? Vagy: a szépség múlandó, de aki egyszer szép volt, annak legalább múltja van? Esetleg: nincs olyan családi legenda, amiről ki ne derülne, hogy tényleg igaz?