Elolvastam a nemrég megjelent Mengele-könyvet, (Olivier Guez: Josef Mengele eltűnése), de végig azt éreztem, hogy valami nem jó benne. Talán nem így kell utálni (gyűlölni, megvetni) Mengelét, az nem elég vagy nem pontos, hogy egy szánalmas és gyáva figurát látunk, akit cserben hagy nemzőképessége, előtte meg egy büdös szájú nővel kell szexelnie. Szorong, menekül, fél. De ez valahogy nem büntetés az utókortól sem. 

Persze, nincs jó módszerem, de ettől sem érzem azt, hogy az igazság legalább a távolban megjelenne. Nem tudom, mit kellene csinálni, a magam részéről csak annyira futja, hogy nem engedem Mengele arcképét megjelenni ezen felületen. Ha Mengele, akkor az a (ma már megszűnt) családi vállalkozás, mezőgazdasági gépek, oldalukon a felirattal. 

Tudom, ez  meg az ő módszerük, kizárni az emberiség köréből a nem megfelelőket, de nem fogadom el az arcát, mint emberi arcot, pedig ez volna a lényeg, ez a gyanakvás a fajjal szemben, mindig képes lehet rá, hogy ezt csinálja.  

Viszont eszembe jut, hogy a könyvben mégis egy démon szerepel, bukott angyal korában, én viszont több embert is ismertem, aki látta Mengelét, hatalma teljében. A barátom nagymamáját, aki öregen néha fölemlítette az auschwitzi orvost, azok a hideg, kék szemek, mondta. A könyvben egyébként világosnak, de inkább zöldes barnának mondják Mengele szemét. Vagy édesanyám fogászati asszisztensnője, Vali néni, aki karján viselte a tetovált számot, de nem beszélt soha az élményeiről. Nyilván ez nem olyan téma, amiről munka után elcseveg az ember a gyerekekkel. Egyszer aztán átszakadt valami, talán ez sem pontos, nem volt szakadás és áradás, csak beszéd. A húgom osztályában vitték a gyerekeket a Múzeum kertbe, próbáltak rendet tartani, helyben járatni, lépés indulj, négyes oszlopokban. Az egyik gyerek, hogy mondjon valami vidámat, azt nyögte be, hogy "mint Auschwitzban". Sejtelmem sincs, miért, de anyám visszamondta ezt Vali néninek, aki csöndben csak annyit tett hozzá: ott hármas oszlopokban kellett menetelni. És aztán mesélt. Nem indulattal, csak mint aki ott volt, látta, és most eszébe juttatták. 

Nem tudom, hogy ez valami védekezés volt-e, de emlékszem a szobára, ahol történt, a lámpák fényére, hogy összeszorult a szívem, ahogy most is, hogy nem is mertem Vali nénire nézni, csak hallgattam, amit mond. Viszont alig emlékszem arra, amit mondott. Egy-egy jelenet maradt meg, köztük az érkezés, kiszállnak a vagonból, és ott áll valaki, aki döntött, kezében pálcával. Te jobbra, te balra. Élet vagy halál kérdése, mondaná az ember, de tudjuk, többnyire jobbra is a halál volt, csak más, gyötrelmes, kacskaringós úton. 

Nincs tovább. Olivier Guez is csak annyit mond, hogy elmegy a második vagy harmadik generáció, és már senki nem hiszi el, hogy ez megtörténhetett, és elkezdődik a múltra való legyintetés. Nem is úgy volt, vagy nem pont úgy volt, vagy az egy másik világ volt, másféle szereplőkkel. Ilyen az ember, mindig is gyilkolt, ezt tartotta a legfontosabb eseménynek és témának Trójától napjainkig, vagy legalábbis a közelmúltig. Rendben. Akkor éljünk a jövőben.