Nem hagy nyugodni, nem mintha olyan nagyon erős nézői-rendezői viszony lett volna köztünk, még a főműveit sem mind láttam. Nyilván ez is benne van, vagy inkább az, hogy bizonyos főműveit más sem látta, nem készültek el, ő maga mással volt elfoglalva. Jelen pillanatban teljesen mindegy, mi volt vagy mi lett volna a fontosabb, csak azt érzem, hogy na, valami most már végleg el van romolva. 

Eszembe sem jut, hogy meg tudnám fejteni az egész jelenséget, hogyan lett valaki bencés diákból párttitkár, párttitkárból MDF-hős, abból meg miniszteri megbízott, de a kézenfekvő magyarázat nekem nem fekszik kézen, nem hiszem, hogy ez pusztán és kizárólag  pénzkérdés lett volna. Fogalmam sincs. Kerényi valahogy mindig mást csinált, mint ami logikusnak tűnt. Hogy mást ne mondjak: egyszer kerültem vele személyes kapcsolatba, egy lépés távolságra. Természetesen interjú, de abszolút természetellenesen nem én készítettem vele, hanem ő velem. Ha nem is napra, de hónapra huszonöt éve volt, Handel Agrippina című operájának óbudai előadásán. Ő a tévében készített valami színházas műsort, én akkor láttam hatodszor az előadást, azt valamiért érdekesnek találta, meg is kérdezte a kamera előtt, hogy miért. Annyira frappáns volt a válaszom, hogy a tévébe már be se került, szóval nem a dicső múltat emlegetem most föl, csak ennyit: mást csinált, mint ami logikus lett volna. A veszteséget érzem.