Tudom, hogy senki nem programozza a halálát, főképp nem ilyen megfontolásokból, de most Aretha Franklin halála körül megint kénytelen az ember rájönni, hogy vannak jól időzített távozások. Persze, a soul királynője, amit most el is mondanak minden megemlékezésben, de nálunk a soulnak nincs királysága, nem annyira népszerű műfaj, így aztán a királynő sem nagyobb rang, mint Luxemburg grófsága. Magamból indulok ki: rögtön az jutott eszembe, mennyire szeretem Aretha Franklin előadásában azt a Beatles-dalt, a Blackbirdöt, amíg rá nem jöttem, hogy azt Sarah Vaughan előadásában szeretem annyira. Ehhez képest azért megrendülten olvastam a fölvezetést, hogy rosszul van, hogy a család gyülekezik a kórházban, két napja én is meghallgattam az I Say A Little Prayer For Yout, hátha segít, és lógattam az orrom, amikor kiderült, hogy nem segített. Mintha volna bennünk valami általános gyászigény, ami kitör bizonyos nyári halálokkor, legyen az Lady Diana, Robin Williams vagy most Aretha Franklin.
Mindentől függetlenül: Aretha azért elképesztő tudott lenni. Mint itt, ezer évvel ezelőtt, amikor a Nessun dormát énekelte, egyszerre nevetségesen és lenyűgözően. Szóval: köszönjük. Én mindenképpen köszönöm.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.