Évtizedekkel ezelőtt a Batthyány téren nyílt meg a menő nyilvános vécé, elmetróztunk oda,hogy méltó körülmények között vizeljünk. Voltak zöld növények, erotikus poszter a falon (ha jól emlékszem, Bíró Ica), légfrissítő. Akkoriban még nem azt mondtuk, hogy európai, hanem azt, hogy nyugati. Nem tudtuk, hogy a nyugat illemhely dolgában nem éppen kegyes az állampolgárihoz. Később aztán hitetlenkedve néztük, hogy Veronában, az Arénában lyukaknál állnak sorban a férfiak, a nők meg tartsák vissza, hogy a nagy olasz városokban egyáltalán nincs közpisilés, a bárok és éttermek jogszabályban rögzített kötelessége, hogy rendelkezésre álljanak. A kötelesség azonban nekik is csak kötelesség, nem örülnek a betérőknek, elvárnak legalább valami kis szimbolikus fogyasztást. A fene egyen már meg, Gyuri, a negyedik kávét iszom, mert bedurrant a prosztatád.  

Párizsban 1830-ban állítottak föl először nyilvános piszoárokat, ám a júliusi forradalom nem csak X. Károlyt, de a piszoárokat is elsöpörte. Nem azért, mert valahogy szimbolikussá váltak volna a kis épületek, mint 1959-ben, Kubában a parkolóautomaták, hanem mert a Szabadság a népet többek között piszoárokból emelt barikádokon át vezette. Azóta többször és többféle lehetőséget kaptak a lakosok és vendégek, őrzött objektumokat, fizetős lehetőségeket, józanság kontra szemérem, vagy elfogadjuk, hogy az emberek pisilnek, vagy úgy teszünk, mintha ez a probléma nem létezne.  

Most is épp ez a harc megy, a városvédők dühöngenek az újonnan fölállított, egyszemélyes, de többé-kevésbé mégis nyilvános vizeldék miatt. Amúgy, önmagukban igazán szemérmes darabok, a piros tetejük miatt eleve azt a benyomást keltik, mintha tűzcsapok vagy postaládák volnának, de a használat során elég kiszolgáltatottnak érezheti magát a férfiember. A párizsiak őrjöngenek, az Uritrottoirnak nevezett alkalmatosságokat idétlennek, csúnyának, de minimum a városképbe nem illőnek nevezik, egyébként is, hogy jön ahhoz bárki is, hogy Szent Lajos szigetén, ilyen panoráma előtt könnyítsen magán. 

Igaz, persze, hogy igaz. Ne pisiljenek. Ez Párizs. Ide jövünk az Irán-szagú szittya sereg elől. Hanem amikor mély tisztelettel megálltam a Hotel de Lauzun előtt, ahol Baudelaire szívta a hasist, és írta A romlás virágait, majd az élményt feldolgozni, ábrándosan a kőkorláthoz léptem, hogy áttekintsek a túlsó partra, nem épp Irán-szagok vertek orrba. Alattam az alsó rakparton egy kopasz fiatalember öntözte a kövezetet. Tessék alászállni a mennyekből, ez volt az írás a járdán.