Nem tudom, milyen volt, mert már eleve igyekszem nem odanézni, tériszonyból fakadóan, az idei légiparádé. Pontosan soha nem is értem, miért van rá szükség, úgysem dőlünk be saját magunknak, körülbelül tudjuk, hogy milyen is lehet a honvédség harci szelleme, és ne is akarjon hősködni senki, ha nem muszáj. Mondjuk azt nem tudom, mikor muszáj, de ez egy másik kérdés. Ám ha tényleg arra való a légiparádé, hogy megnyugtassuk a honfitársakat és kétségbeesésbe taszítsuk az ellenségeket, akkor erről a Nagy Viktor rendezte Aida-előadások jutnak az eszembe. Második felvonás, recsegnek a trombiták, tele van építve az Erkel színpada, piramisok, szfinxek, fáraók, és jönnek a katonák. Jobbról menetelnek be, dicsőn és rettenthetetlenül, bal hátul masíroznak kifelé. Az ember sejti, hogy ott aztán vége a derék trappolásnak, sietve visszamennek a jobb oldalra, hogy újra megjelenhessenek. Így is történik. Elsőre csak a figyelmesebbeknek tűnik föl, hogy ez a nyomott fejű véznamatyi már egyszer bevonult, de elég vézna és elég nyomott a feje ahhoz, hogy a harmadik megjelenésekor már mindenki régi ismerősként üdvözölje, íjastul, puzdrástul, leleplezve a színház nem túl rafinált mesterfogásait. 

Ezt lehetne nagyban is csinálni. A vadászgépek kicsit ólálkodnának a Gellérthegy mögött, aztán zírr-zurr, elsüvítenének, finoman kerülnének egyet a budai hegyek mögött, aztán megint ólálkodnának, megint zirr és megint zurr, és ámulhatnánk, micsoda légierő, legény talpán, aki ujjat mer húzni velünk. 

Persze, lehet, hogy ez a spanyolviasz, tényleg így is történik. Mondtam, hogy én nem nézek oda.