Nem akarok feltétlenül Handellel jönni, mert ő zseni volt, és mert azt is tudta, hogy mekkora lehetőség zenét írni a királyi tűzijátékhoz, amivel az aacheni békét ünnepelték. Kicsit, hehe, a mi kutyánk kölyke a darab, hiszen az aacheni béke az osztrák örökösödési háborút zárta le, emiatt maradhatott magyar királynő Mária Terézia, de most inkább nézzük a mi kutyánk mai kölykét. Ezt a szörnyűséget, ami a tűzijáték alatt szólt, rettenetes hangszórókból a Duna parton, hogy beleőrült az ember, egyrészt a hangminőségbe, másrészt a műbe magába, variációs tétel meg dúdolás, meg minden hasonló, tehetségtelenség és akarat nélküliség, István király emlegetése ádáz hangon, mintha a névnapos uralkodó tehetne bármiről is ez ügyben. Aztán elakadás, újrakezdés, ha ez az volt, és nem a mű maga harapott a saját farkába. Szarka Tamás a komponista, aki ehhez nyilván nincs szokva, van is mellette hangszerelő profi, de így is kevés. Nagyon gratulálok mindenhez, a fölismert lehetőséghez, a tehetséghez, a befektetett munkához, meg a tanulsághoz is, hogy Magyarország csodaország. Tényleg az, ha ilyesmiért díjat adnak vagy állami fölkéréseket lehet begyűjteni. 

Eddig az első indulat. A második meg azt mondja, hogy Handel valahogy mégis reprezentálni tudta korát, az angol barokkot, a kort és a pillanatot, hiszen az eredeti változatban csak harci hangszerek szóltak, és olyan művet hozott léte, amit majdnem háromszáz év múlva is örömmel hallgat az ember. Arra a hiányzó harminc évre igazán nem nagy bátorság jósolni: háromszáz év múlva is örömmel hallgatnak majd. Ezt a háromszáz évet ugyan nem tudja garantálni Szarka Tamás, vagy ha kell, én garantálom, hogy nem, nem, nem fogják játszani a zenéjét 2318-ban. De ami a reprezentációt illeti: tényleg ilyen világban élünk. Egy pont neki.