Jobbágylázadás

Bán könyvét olvasom, mármint Bán Zoltán András Betűtészta című kötetét, esszék, kritikák, emlékezések, talán egyszer majd bővebben is beszélhetek róla. Szűkebben kétféle örömöt okoz, bizonyos könyvekről szólva de jó, hogy ezt nem kell elolvasni, más könyveknél meg de jó, hogy ezt el kell olvasni. Ezeken túl viszont van egy írás benne az Esterházy nekrológokról, ad némi bájt neki az utóbbi idők fejleménye. Mert a nekrológok kilencven százaléka azt az érzést emlegeti, hogy elveszítettünk valami mértéket, ízlést, viszonyítást. Nehéz volna tagadni, hogy Esterházy Péter tényleg betöltötte ezt a szerepet is, nem csak saját műveivel, sokat olvasó íróként sokat beszélt a kollégákról, és mindig hatásosan. Még ifjú író volt, amikor arról beszélt a Stúdió akárhány (mondjuk '80, de lehet, hogy '82) című műsorban, hogy aki Ottlikot nem olvasta, annak bizony szép, jól fejlett műveletlensége van. Másnap fölvásárolták az Írók Boltja Iskola a határon készletét. Onnét tudom, hogy az évszám nem volt magasabb, mint '82, mert én is vittem magammal egy példányt a zalaegerszegi laktanyába. 

Esterházy volt a közös ízlés, ha lehet így mondani, és most nem csak arról van szó, hogy az Esterházy-nekrológok kilencven százaléka erről szólt, hanem az ember ráismer saját sablonosságára: ha írtam volna róla, én is ezt írom. Ezt az apátlanság érzetet. Ezért is különleges és érdekes Nádas Péter írása, mert ő épp a rokonságot tagadta meg az emlékírásában, azt idézi föl, hogy a fiatal és éppen befutó Esterházy a saját sikerét hogyan próbálja kettejük sikereként értékelni, míg Nádas azt nem mondja neki az esőben, hogy "ezt a többest inkább adja föl". Esterházy "nevével jön a magyar történelem reprezentatív korszaka. Most ő személyiségével és teljesítményével adja vissza az olvasóinak ezt a reprezentációt, s ezért aztán jóval többen szeretik, mint ahányan olvassák."

Változtak némiképp az idők, Nádas neve közben a magyar irodalom reprezentatív neve lett, őt is többen szeretik, mint ahányan olvassák, de most Esterházynál, és az ő újraértékelésénél vagy irodalmi pápai trónfosztási kísérleténél maradva: nekem tetszik a jelenség. Egyfelől azért, mert senkit nem kell ájultan tisztelni. Ha Esterházy valóban nem csak annyira jelentős, de annyira jó író is, mint amilyennek gondolom, akkor neki, a munkáinak az ilyesmi nem árt, néhányan azt mondják majd, hogy na, nem is annyira jó, aztán rájuk mordul az olvasó többség, hogy hülyék vagytok. Nem látok ebben semmi szörnyűt, még Kulturkampfot sem, ha van a dolgoknak helye, akkor majd minden a helyére kerül. Talán csak az erősödik meg, hogy tényleg apa-figuráról van szó, és az apákon túl szokás lépni, nem gyászolhatnak egy életen át a fiúk. 

De mi van, ha Nádasnak van igaza? Ha Esterházyt a nevéért szerettük, azért, ahogy átsétált egy másik világból, és hozta magával mindazt, amit arisztokráciának, szellemi arisztokráciának gondoltunk, reméltünk, tudást, műveltséget, eleganciát, tehetséget, kötelességtudatot, fogcsikorgásmentes szorgalmat? Hogy jött valaki, aki azt bizonyította be, az a régi világ kitermelt (!) bizonyos családokat, és lám, teljesen igaza volt, mert ezek a családsarjak most is megállják a helyüket, ebben az új világban is szépen odaállhatnak a talapzatra, méltó helyükre? Mi van, ha az Esterházyt támadók ezt akarják újragondolni, ledönteni az írót a talapzatról, és az sem baj, ha a talapzat is dől velük. Mi van, ha ez egy szellemi jobbágylázadás? Nem kell se tehetség, sem elegancia, sem hosszú, többszörösen összetett mondatok, idézetek és nehezen megfejthető rejtjelek, elegünk van abból, hogy olyan regényeket olvasunk, amelyektől bunkónak érezzük magunkat. 

Nincsen semmi, persze. Ha Esterházy olyan jó író, amilyennek gondolom, akkor aligha lehet fogást találni rajta a hájfejűeknek.