Kicsit nehéz eldönteni, hogy ezek az augusztus végi szvingelések a Müpában minek is számítanak, évadkezdetnek vagy évad-túllógásnak, vagy nyárbúcsúztatónak, mindenesetre van rövidnadrágos vendég, és nem én vagyok az. Én a glennmillerista vagyok, aki tudja, hogy úgysem azt kapja, amit szeretne, de vannak realitások. Például az, hogy a big band korszaknak vége van, nagyon nehéz ma annyi jazz-zenészt megfizetni, amennyire szükség volna, így aztán a big bandről nem big band formátumban fognak beszélni vagy zenélni. Kicsit olyan, mintha a zongorát kellene bemutatni, de jaj, csak csembalónk van, azon is lehet játszani.
Nem mintha a Dixie Kings of Hungary nagyon beleszakadt volna a harsonás zenekarvezető felidézésébe, elég hamar elkezdődött az "ezt ugyan nem játszotta, de akár játszhatta is volna" számok, ami aztán átment abba, hogy "ezt nem is játszhatta volna, de ez van a repertoárunkon". Ők tudják. Amit és ahogy játszottak, az egyébként tényleg fölhívta a figyelmet Glenn Miller és zenekara nagyszerűségére, mert hát hasonlított, csak sokkal nehézkesebb, laposabb, érdektelenebb és merevebb volt. Ha a különbséget is trombitálni tudták volna...
Mindegy. Viszonylag hamar elkezdtem törni a fejemet azon, hogy egyáltalán miért is neveztem be erre az esti programra, erre a little band szórakozásra, amely alapvetően olyan volt, mint amikor a kisgyerekek játékautókat tologatnak a szőnyegen, nem az esemény az érdekes vagy figyelemre méltó, hanem ahogy ezek az apányi, nagyapányi emberek mennyire másnak képzelik magukat, mint amik, lélekben amerikai fúvósok, testben meg ingujjra vetkezett Szegedinác és Budapestinác Pérók. Akkor miért is?
Ja, persze, az énekesnők miatt. Tunyogi Bernadett, Koós Réka és Fehér Adrienn, akik most az Andrews Sisters formációt alakítják Adri Sisters néven. Kétségkívül felléptek közösen, mármint az Andrews Sisters és a Glenn Miller Orchestra, van róla felvétel, sokat hallgattam, amikor még a Walkman jelentette az utcai zenehallgatást, volt kazettám a Chesterfield által szponzorált rádiókoncertjükről, amelyen a hallgatókat minden további nélkül "dear Chesterfield smokers"-ként szólítják. Szóval az énekesnők, akik egészen jól idézik meg a régi harmóniákat, közben azért érdekes, hogy Tunyogi Bernadett kígyótestet imitál, Fehér Adrienn pedig az észszerűnél jóval rövidebb szoknyát vett föl, alapvetően azt az érzést keltve, hogy a fellépéshez nélkülözhetetlennek tűnő ruhadarab ezúttal az öltözőben felejtődött. Énekelnek együtt és énekelnek szólóban, nem rosszul és nem őrült jól, talán ez is egy üzenet, a szving halott, de szép halott. Mondjuk ezt lehetett sejteni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.