Nem tudom, másban is kialakult-e az a félreértés, hogy nem kell Aquincumot megnézni, mármint a múzeumot, az úgyis ott van. Meg hát mi is lehet benne, néhány olyan hegyes fémizé megfeketedve, meg törött korsó, kopott kő. Közben meg a múzeum maga színes, vidám, nincs eltúlozva benne a fibulamennyiség, a feliratok szellemesek, az tán a kert, a város maga, a térdig érő falak megindítóak a bennük lezajlott életekkel. Ha valakiben megfordulna a gondolat, hogy akár át is ugorhatná a falakat, gondoljon Remusra, mekkora pofont kapott Romulustól ugyanezért, bele is halt, és a város Róma lett, nem Réma.
Gondolok Remusra. Romulusra is, ahogy a sírkövekre faragott anyafarkasokat nézem, és azt képzelem, szegény hivatalnokoké, akik azt hitték, hogy lehúznak itt egy-két évet a birodalom felső sarkában, aztán majd magasabb állásban térnek vissza a városba. Nem lehet olyan rossz, színház is van, nyilván nem olyan szuper színészekkel, mint odahaza, gladiátorok is vannak, féllábon is kibírjuk, ha a tél nem lesz nagyon fagyos. Közben vágytak Rómába, a capitoliumi farkas közelségére, újra nézni a villámcsapást a bronzállat jobb hátsó lábán, de a végén mégis túl hideg lett a tél, s ők itt maradtak a faragott kő alatt. Remélem, néha azért fölsóhajtottak: legalább nem Gorsium.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.