Mozgó Monet

Van egy film Monet-ről, némafilm, ahol a híres kertjében társalog, cigarettázik és főképpen fest, Givernyben. Sacha Guitry forgatta a filmet a kis, felhúzhatós kamerájával, afféle hazafias tett volt, mozgóképen mutatni meg a franciák kultúrfölényét a németekkel szemben a háború második  évében, 1915-ben. Lehet, hogy jók vagytok, vagy voltatok zeneszerzőkben, de nekünk meg ilyen festőink vannak. Guitry egyébként saját jogon is elég érdekes figura, Szentpéterváron született, mert a színész apja épp ott vendégszerepelt. Ezért is lett Szása, meg mert III. Sándor cár volt a keresztapja, az, aki hidat ajándékozott Párizs városának. Darabokat írt, filmeket forgatott, de igazából csak jóval később, a harmincas évektől. Ez csupán egy jól sikerült előtanulmány a későbbi karrierhez, és nem is ezért fontos, hanem mert Monet mintha tényleg festene, húzogatja az ecsetet a vásznon, és közben folyton odanéz a patak parti fűzfákra.

Pont ezt nem értem. Minek néz oda? Annyira már a saját feje után megy, ami a festést illeti, hogy egyáltalán nem értem, miért van még szüksége a valóságra. Miféle valóságra, ha már itt tartunk. Aki megnézi a Vízililiomokat, látja, hogy ez egyáltalán nem tájkép, inkább valami vad kísérlet, együtt látni a vizet, a fákat, a felhőket, a víz mélyét és felszínét. Egy centire vagyunk a teljes absztrakciótól, erről is szól a könyv, amit olvasok, Ross King írása Monet-ről, Dühödt ámulat a címe. Erről szól, meg talán arról, hogy miképp lesz ebből absztrakt egzisztencializmus, Rothko és Pollock, amerikai festészet. Mintha elméleti síkon Monet maga tévúton járna, azt hiszi, hogy a pillanatot örökíti meg, a fényt, ami mozdul, és megy tovább, pedig fest, alkot, gyarapít, teremt és nem újrateremt. Mint egy 20. századi Columbus, keletre indul,a  fény felé, de közben fölfedezi Amerikát.