Két kézfogás

Van egy elmélet, amely szerint mindenki három kézfogásnyira van mindenkitől. Gondolom, az egy időben élőkről van szó, nem pedig arról, hogy Julius Caesarnak közvetve is megveregethetnénk a vállát. De így is meglepő, hogy az ember ismer valakit, aki ismer valakit, aki ismeri azt a bizonyos valakit, akinek meg kellene fogni a kezét. Mindenesetre én ismertem valakit, aki ismerte a tegnap százéves Alan Jay Lernert, a My Fair Lady szövegíróját. Sajnos túl későn ismertem meg, így nem lehetett megkérdezni tőle, hogy miért ez lett a Pygmalion musical-változatának címe, pedig a dalt én is tanultam harmadikos általános iskolásként, London bridge is falling down, my fair lady. Mondjuk ez így is, önmagában is elég rejtélyes. 

Verus nagybátyám valaha mindig a Lerner-Loewe párost hozta föl az alkotói önmérséklet csodálatos példájaként, egyet hoztak létre, de oroszlánt, egy művet alkottak közösen, aztán belátták, hogy azt úgysem tudják felülmúlni, ezért nem is kísérleteztek. Ahányszor ezt elmesélte, én mindig elmondtam, hogy valamit félrenézett, Lernerék nem egyművesek, ők írták a Brigadoont, a Gigit, továbbá Lernerhez fűződik az Egy amerikai Párizsban és a Királyi esküvő filmmusicalek. Nem beszélve a Camelotról, amelyről Noel Coward azt írta, kétszer olyan hosszú, mint a Parsifal, de fele olyan vicces. Nagybátyám bólogatott, aztán három-négy hónap múlva visszatért a saját változatához, hogy ott van Lerner és Loewe, csak egy művet írtak, mert belátták, hogy...

A kézfogáshoz visszatérve, a trükk csak annyi, hogy ismertem Miklós Tibort, akinek egyszer megmutatták, hogy ott ül Alan Jay Lerner, ő pedig, kellő vagánysággal odament hozzá, hogy voltaképpen kollégák lennének, musicalek szövegírói, és kíváncsi volna a nagynevű és sikeres (három Oscar, hogy mást ne mondjak) pályatárs véleményére. Lerner bólogatott, persze, hogyne, Miklós Tibi pedig lefordíttatta A krónikás szövegkönyvét angolra, és elküldte neki. Aztán, ahogy az várható is volt, semmi válasz. Még jó. Kinek is volna kedve ismeretlen magyar szövegírók sztorijait bogarászni, rossz szemmel, köztiszteletben álló verselőként. De eltelt egy év, és Miklós Tibor levelet kapott, benne Lerner gratulációjával és alapos elemzésével, elolvasta, végiggondolta, ilyennek találja és csak így tovább. 

Csak mesélem, hogy ilyen emberek is éltek a földön. Lerner százéves volna, hogy már nem él, rendben van. De Miklós Tibi? Júniusban múlt volna hetvenegy. Hetedikén lesz öt éve, hogy meghalt.