Még most is óriási az érdeklődés a Galériában Frida Kahlo iránt, háromnegyed óra a bejutás. Oh, my claustrophoby, mondja egy amerikai asszony, és föladja. De általában nem adják föl, van, aki már eleve Frida Kahlo pólóban érkezett, ezért, vagy ezért is jött Budapestre, hogy lássa a kiállítást. Bejutunk, aztán csak állunk, mint sikeres küldetésteljesítők a melegben, bent vagyunk, itt vagyunk. De mi is a küldetés?

Olvasom a fehér betűket a zöld falon, hogy Kahlo (vagy Frida?) arra gondol, hogy a világon valahol van egy másik ember, aki éppen olyan különc és furcsa és nyomi, mint ő, és most talán éppen őrá gondol. Mind azok vagyunk, az a másik nyomi? És ha már ennyien vagyunk, akkor szép lassan mi leszünk a többség? Tömegkülöncség? Vagy létezik ilyesmi, hogy jaj, egy kicsit elkéstünk, de érezd, hogy nem vagy egyedül? Utólagos magánytalanítás? 

Vagy éppen fordítva. Ez a vezér magányossága, a bajszos nőé, ez a vigasztaló egyedülléte. Azért, mert mi nem segíthettünk rajtad, te még nagyon is segíthetsz rajtunk. Biztos, hogy ennek a művészethez nagyon kevés köze van, mármint a szó eredeti értelmében vett képzőművészethez, a képek maguk csak ürügyek, hogy keressük egymást. Nézzük a szenvedéseit, de nem olyan könnyű megváltódni.