Két amerikai Márványból

Ha akarom (bár nem akarom) tömény szenvedés volt Csordás Klára dalestje a Márványteremben. Gershwin és Bernstein, a zeneszerzői rangoknak megfelelően sokkal több Gershwin mint Bernstein, ami rendben volna, ha Csordás Klárának bármi affinitása volna Gershwinhez. De iszonyat hangosan, keményen, operásan képzett szavakkal támadt neki a daloknak, amitől az egész szövegírói munka kárba vész, mert egy mukkot sem lehet érteni belőle, de még annyit sem, hogy Summertime. Vagy the man I love. Az éneklés olyan dühödt és kérlelhetetlen, mintha ezeket a dalokat Wagner írta volna egy különösen viharos éjszakán, a gyomorbajt feloldandó zongorafutamokat sem gyakorolta agyon Balogh József, de hát csak a szünetig kell kihúzni valahogy, és jön Bernstein. 

Ha-ha-ha, beugrottatok, mondják a muzsikusok, és Gershwinnel folytatják, és csak az utolsó tíz percre jön néhány Bernstein-dal, egyébként nem nagyon jók, de mégis fantasztikus a fordulat. Egyszerűen azért, mert bármennyire is kézenfekvőnek látszik a hasonlóság Gershwin és Bernstein között, ilyenkor feltűnőbb a különbség. Gershwint csak az a klasszikus képzettségű énekesnő tud jól énekelni, aki el tudja felejteni a klasszikusan képzett hangját, és a mikrofonos, laza, beszélgetős orgánumán is meg tud szólalni. A nagymenők közül most kettő jut eszembe, Kiri Te Kanawa és Renée Fleming. Bernsteinhez viszont kell az iskolázottság, nagyok az ugrások, érzékenyek a hangközök, nem lehet ellazázni az egészet, ha nem megy énekelve, akkor majd rábeszélek. Szó szerint hallatszik,  ha nem is a bőrünkön, de a dobhártyánkon érezzük, hogy a két amerikai más úton jutott el Párizsba, Gershwin dalszerzőből lett klasszikus, Bernstein komolyzenei komponistából lett dalszerző, mintha mindkettő mást akarna csinálni, mint amihez a legjobban ért. Persze, ez is sokkal bonyolultabb ennél, mert ezekből a kalandokból lett a Porgy and Bess vagy a West Side Story, szóval nem fölöslegesek a kitérők sem.