Nézhetős film a Könyvesbolt a tengerparton, nem váltja meg a világot, de szép is, mesél is valamit, nagyon jók a színészek benne. Meg ott az eszme. Mármint hogy az irodalom, szakirodalom vagy legalábbis a szavak annyit harcoltak már az idők során a többi művészeti ágért, hogy végre egyszer azok is tehetnek valamit az olvasás népszerűsítéséét. Nem azzal, hogy olvass fiam, vagy hülye maradsz, hanem valahogy a film maga fölveszi az olvasás tempóját és időnkénti ábrándosságát, a kamera belefeledkezik a nyomtatott lapok és a papírkötések rejtelmességébe.
Arra gondoltam, miközben Emily Mortimer nyomasztóan feszült fél arcát néztem (a másik fele teljesen normális), hogy az irodalom az egyetlen művészet, amely meg tudja kérdőjelezni önmagát. Ment-e a könyvek által a világ előrébb, ezt a kérdést irodalmi formában is föl lehet tenni. Táncban, mondjuk nehezebb volna, mert ha valaki el tudja táncolni azt, hogy ment-e a tánc által a világ előrébb, akkor már meg is válaszolt önmagának, hát hogyne ment volna, mikor most is éppen megy. Zenében talán a Kilencedik szimfónia kérdez önmagára, és igaz, hogy ki kell bővítenie önmaga kereteit, hogy egyértelmű választ tudjon adni, bevonja a költészetet, de leginkább a mi kedvünkért, hogy mi is értsük, mi a válasz. Igen, persze, hogy igen.
Tudom, hogy sokkal több a nem, milliók mondják, hogy ez csak henyélés, időgyilkosság, fölösleg, csakhogy ők, haha, nem tudják kifejezni magukat másképp, mint nem írnak, nem zenélnek, nem táncolnak. Fekszenek az ágyon, és nem tehetnek semmit, mert minden szavuk, füttyszavuk vagy mozdulatuk arról szólna, hogy mégis van értelme szólni, fütyülni, mozdulni. Nehéz lehet negatívnak lenni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.