Zajlik a Marton Éva Énekverseny, a második elődöntőbe néztem vele, az, ami várható, vannak jó hangok, akik még nem tudják pontosan, mire is való ez az egész, vannak, akik tele vannak mondanivalóval, csak épp a hang vagy épp az éneklés nem elegendő. Egy Liszt-dal és egy ária a lehetőség, kettővel kell megmutatni, hogy döglik-e a légy. Ez is egy tanulság, hogy mennyire kegyetlen a pálya, mennyi mindennek kell együtt állnia ahhoz, hogy valakiből ha nem is Marton Éva, csak legalább pályaalkalmas legyen. Persze, ez tényleg szakfeladat, az ember beül, és képtelen arra figyelni, hogy kiben mennyi lehetőség van, kiből mi lesz, csak azt hallja (szerencsés esetben), hogy kiben mi van. Mennyire készek a produkciók, melyik van közelebb a készhez. De már három vagy négy produkciónak is van közös tanulsága vagy közös élménye. A frissesség. Ez az, amit befutott énekesektől nagyon ritkán kap meg az ember. Szédületes produkciókat hallhatunk jó esetben, csodálatosan kicsiszolt, kikísérletezett pillanatokkal, amelyek ezerszer beváltak, így ezeregyedszer is beválnak, amikor épp mi halljuk, nekünk éneklik. Ezek az ifjú énekesek azonban még nem énekelték ezerszer el a dalaikat. Nem biztos, hogy ez jó, az se biztos, hogy baj, de ha valaki nem merev az izgalomtól, esetleg együtt csodálkozunk rá egy hang, egy harmóniai fordulat meglepő voltára. 

Tudom, ez az élvezkedő hozzáállása, nem a versenybíróé. Nekik a jövőt kell figyelniük vagy meghallaniuk. A jelen a miénk.