Mindenki ismeri ezeket az időutazásos fényképeket meg videókat. Egy nő sétál az utcán egy húszas években készült amatőr filmen, és mobiltelefonál, vagy legalábbis olyan, mintha épp a készüléket fogná a füléhez sétálás közben. Majdnem ilyesmiket műveltek Az oroszlán ugrani készül című emlékezetesen magyar filmben, amikor Dubrovnik utcáin az egyik titkosrendőr előkapott a zakója alól egy telefonkagylót, amin a másik beszélni kezdett a központtal. De hát arra ma azt mondják, hogy paródia. Van aztán a másik, némileg hasonló műfaj, amelyben különböző latin-amerikai műtárgyakkal próbálják meg bebizonyítani, hogy magasabb intelligencia képviselői jártak nálunk, a Nazca-sivatag vonalait használták leszállópályának (ezt értem, csak azt nem, hogy ha még nem szálltak le, akkor ki rajzolta meg a vonalakat), hogy a különféle istenábrázolásokon az istenek űrhajósruhát viselnek, égből jönnek, égbe mennek, mi lehetne ennél egyértelműbb. arra azért kíváncsi volnék, hogy Latin-Amerikában milyen űrlénybizonyítékokat használnak, nyilván ők a Góbi-sivataggal jönnek, Mongóliában pedig biztosan tudják, hogy vannak bizonyos szlovén kőtáblák, amelyeken űrhajósok láthatóak. És akkor nem is beszéltünk még a most felfedezett 75 ezer éves barlangrajzon látható hashtagről. 

Mindenesetre a Frida Kahlo kiállításon van egy figyelemreméltó mexikói kőszobor, amely ötvözi a az időutazásos műfajt a latin-amerikai űrlényekkel. Ez volna az. 

Nyilván mindenféle értelmezést ki lehet találni hozzá, de én nem látok meggyőzőbbet annál, mint hogy egy idegen kultúra táncdal énekesnője szórakoztatja az inkákat, mikrofonnal a kezében. Azóta sem tudunk leszokni az istenek ilyen jellegű tiszteletéről.