Döbbenten olvasom, hogy elhunyt Sánta Zoltán. Nem akarok úgy tenni, mint valami fő-gyászolója, de hát ismertem, nézőtárs volt, talán több is ennél. Elfelejtettem sokszor a nevét, ezért nem túl értelmesen úgy hívtam magamban, hogy Gruberova bácsi, mert az az egy biztos volt, hogy ha Edita Gruberova itt énekel, ő a nézőtéren van. Ott is láttam utoljára: tavaly a Zeneakadémián, a középerkélyen. 

Ő keresett meg, hogy felhívja a figyelmemet valamelyik új "Edita-lemezre", írt valamelyik szerkesztőségbe, találkoztunk a Tudományos Akadémián. Teljes rejtély volt számomra hogy mit csinál ott, titkos folyosókon át vezetett az út a titkos irodájába. Röviden beszélgettünk, akkor is olyan volt, amilyennek mindig láttam, ezüst színű, rövid, egyenes szálú haj, keret nélküli szemüveg, amelynek szára belenyomódott a halántékába, és a testi adottságok ellenére is elegáns, gondosan összeállított öltözék. Mosolygott. Igazi feinschmecker volt, ínyenc a zenei választásában, de hát ezt mondani sem kell, ha egyszer Edita Gruberova magyarországi helytartójáról beszélünk. Ha jól értem, még egy megbízható mániája volt, évente megnézte Bécsben az újévi koncertet. 

Nem tudtam és nem kérdeztem, mi a foglalkozása, mit dolgozik az Akadémián, azt sem tudtam, hogy egy ideig az Interkoncert igazgatója volt, egy idő után eltűnt az életemből vagy én az övéből. Most derült ki a számomra, hogy az akadémiai évek után ötvenéves kora körül új hivatást talált magának, borszakértő lett, kitanulta a mesterséget, tanítványból pillanatok alatt tanár lett, nemzetközi szaktekintély, mesterkurzus közben, tanítás után lett rosszul. Nem látni a másik ember lelkébe, nem ismerni a kínlódásait, ha voltak, de amit a külvilág felé mutatott, az csupa szelíd boldogság, harmónia, öröm volt, a szép élet egy lehetséges változata. Nem nagy dolog, én is tudom, de eszembe fog jutni, valahányszor Edita Gruberovát hallgatom. Hiszen eddig is eszembe jutott.