Lejárt a Bartók-művek jogvédettsége, és egyelőre nem szakadt le a világ mennyezete, nem kezdett el sok tehetségtelen és méltatlan ember Bartókkal takarózni, az ő műveivel ügyetlenkedni színpadon és koncerteremben. Nem marad így, az is bizonyos, de Bartóknak már ártani nem lehet, ő a harmadik vagy negyedik nagy B az európai zene történetében, Bach, Beethoven, Berlioz, Bartók. Na jó, Bizet is. Akkor ötödik. Első felszabadulásként... Első? Valaha az Emerson, Lake and Palmer is készített egy The Barbarian című átiratot az Allegro barbaróból, az finoman szólva sem világbajnok munka. Most a Sárik Péter Trió lemezbemutató koncertet adott a Zeneakadémián, és nagyon jól zenéltek mindhárman, mindnégyen, ha Bartókot is közéjük vesszük. Az ember óhatatlanul is elkezd azon gondolkodni, hogy ha magát Bartókot odatették volna, mondjuk a nyolcadik sor belső szélére, mit szólt volna. Talán nem tetszett volna neki, talán azt mondta volna, nem azért bajlódtam annyit a hangszereléssel vagy a zongorán való pontos megfogalmazással, hogy most újragondoljanak. 

Egyébként is van valami, amivel nem értettem egyet, hogy mintha azt hangsúlyozták volna: a jazz-változattal Bartókot közelebb lehet hozni a mai hallgatósághoz. Egyszer Sárik Péter mondta is, hogy otthon tessék azért meghallgatni az eredetit, a 2. zongoraverseny lassú tételét. Valahogy azt képzelem, Bartóknak ma már erre nincs szüksége, a közönség nem borzad, nem emlegetik a macskákat és az egyéb kellemetlen hangú állatokat és tárgyakat. Ami fontos, és amit meg is tesznek a zenészek, az a továbbgondolás, vagy valamiféle aktív reakció a meglévő művekre. Tisztelettel és olyan hűséggel, hogy a Ne hagyj itt feldolgozás végén megszólalhat a széksorokban ülő női kar is, megfordítva a logikát, nemcsak onnét indul a szám, de oda is érkezik, aranyos ekékhez és sűrű könnyekhez. Bartók már nem szent tehén. Csak szent.