Az ilyen koncertre szokás azt mondani, hogy jobb lett volna kihagyni, őrizni a régi emlékeket Emma Kirkbyről, ma már Dame Emma Kirkbyről, bár amikor az emlékek keletkeztek, még nem volt lovagnővé ütve. Ő volt a hetvenes-nyolcvanas években a régi zenei mozgalom egyik, talán a legjellegzetesebb hangja, könnyű szoprán, csicsergő egyszerűség, természetesség. Énekelt, mint a kismadár a fákon, és mintha a zenei előadóművészet tért volna vissza a gyermekkorához, boldog ifjúságához, a reneszánsz és barokk muzsikákhoz, a zenélés színtiszta öröméhez. 

Emma Kirkby jövőre hetvenéves lesz, és a test már csak olyan, hogy fárad, a hang pláne olyan, hogy fárad, még ha nem is volt kegyetlenül kihasználva, nem labdarúgó edzőként ordibált vele a tulajdonosa hideg pályaszéleken, csak énekelt, neki való műveket, neki való helyszíneken. Az ember mindezt tudta, föl volt készülve rá, hogy nyilván élesebb lesz, mint amikor megszerette ezt az orgánumot, vagy nem jönnek ki könnyedén a magasságok, de hát Purcell a komponista, aki nem szemétkedik az énekesekkel. 

Aztán jött a szomorú valóság: valószínűleg meg sem ismertem volna Emma Kirkby hangját, ha nem látom, hogy hiszen tényleg ő áll a színpadon, szép, korhű jellegű ruhában, őszbe csavarodó hajzattal. A hangja viszont nem ő volt, és akkor mégis fölmerül a kérdés, hogy egy énekes azonos-e önmagával, ha ennyire elhagyja a legfontosabb jellemzője? És rögtön a következő kérdés: ha ő csak névben ő, akkor nem kellett volna tényleg kihagyni a koncertet? Régi színésznőkről beszélgetünk a szünetben, akik odafigyeltek, hogy a közönség emlékeiben olyannak maradjanak meg, amilyenek fénykorukban voltak. Domján Edit és Karády Katalin, bár a Domján-féle megoldást ellenzem. 

Hogy ne húzzam nagyon sokáig a dilemmát: örülök, hogy újra hallottam Emma Kirkbyt. Egyrészt nagy szerencse is, hiszen csak azért volt itt, mert a férje a Magyarországon is aktív karmester, az estén a Rádiózenekart vezénylő Howard Williams. De ennél fontosabb számomra, hogy végigjárhattuk vele az utat. Eleinte csak a lemezek segítségével, aztán eljött személyesen is, így, akit érdekelt, mindig hallotta, mennyit változott a hangja, mennyit érett az előadóművészete, mikor volt az a pont, hogy a fizikai hanyatlás szellemi érettséggel, előadói intenzitással még egyensúlyba volt hozható. Most jobban játszik, elevenebb a pódiumon, mint valaha, de már nagyon törékeny a hang maga, feltehetően végképp elveszett a lehetősége egy teljes értékű előadásnak. Nem kell hozzá nagyon éles fülűnek lenni, hogy ezt észrevegye az ember, és nyilván ő maga is tudja mi történik, de vállalja. Mint aki végig akarja élni az életet, gyöngyvirágtól lombhullásig. Vagány dolog, kedves Emma, és akárhogy is fáj, le vagyok nyűgözve.