Nagyon helyes ez az új szoprán sztár, Nadine Sierra, annyira, hogy már figyelni kell magára az embernek, nem eleve rossz-e a hozzáállása, nem azért gyanakszik, mert csinos a nő, hagyjanak már békén vele, meg a többi szépséggel és izompacsirtával, az opera az elfaragottak otthona, azoké, akik máshogy szépek. Lelkileg meg hangilag. De van még egy jó tulajdonsága Sierra első szólóalbumának, és ez a műsor, nem tudom, volt-e tanácsadója, vagy magától ilyen, de nem megy bele abba, ami várható, Gilda-ária, meg Lucia-gurgula, hanem elég vagány műsorral indul, Bernstein a puhítás, a többieknek esetleg a neve sem dereng, én legalábbis nem ismertem eddig Ricky Ian Gordon és Christopher Theofanidis művészetét. Slusszpoén Stravinsky, ez se fordult még elő vele az operában.
Így aztán kicsit szégyellem, de valahogy nem bírom ezt a hangszínt. Sérti a fülemet, olyan öreges az egész, mereven operatikus, ha a West Side Storyból énekel, egyébként is lebeg, mintha a falat akarná hanghullámokkal lebontani. Tudom, hogy mindez változhat is, Anna Netrebkót sem bírtam eleinte, aztán megtanultam szeretni, értékelni. Vannak hangok, amelyeket szokni kell, csak valahogy jobban szeretem azoknak a társaságát, akikkel nem kell megbarátkozni, énekel két hangot, és tátva marad a szám, hogy ilyen is van. Hát Nadine Sierra nem ilyen.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.