Aznavourról szerettem volna írni valami szépet és igazat, meghatót és személyeset, valahonnan onnét kezdve, mennyit nevettünk gyerekkorunkban az Isabelle című dalán, nevettünk, de azért érzékeltük a szerelem hatalmát vagy izgalmát, mert ez is benne van. 

Aztán eszembe jutott egy másik élmény, a She a Domingo vezényelte londoni Denevér-előadásból. Kiri volt benne Rosalinde, és olyan pompás és vicces kiejtéssel mondja benne magyarul, hogy "Hódmezővásárhelyi grófné vagyok, hogy van, kedves márki úr?", hogy az ember rögtön arra gondolt, biztosan az énektanárnője, a legendás Rózsa Vera tanította meg neki. De Aznavour is csodás az előadásban, ahogy operai mozdulatokkal énekli el a talán legismertebb dalát, ahogy öblösíti a hangját. Persze, mikrofon van az ingére erősítve, de arra való a technika, hogy használjuk. Legalábbis ilyenkor. 

Míg a She-t hallgattam, azért eszembe jutott, hogy a dalnak volt egy második karrierje, a Notting Hill című film hozadékaként, és emlékszem még, amikor egy tehetségkutató tévéműsorban azt mondták, hogy majd jön ez és ez, és azt az ELvis Costello számot fogja énekelni a Sztárom a páromból. Elvis Costello-szám, aha, dühöngött bennem a nagyeszű. Mert hogy azt is hallottam, amikor a Knockin' on Heavens Doorra azt mondták, hogy az a híres Guns 'n' Roses-dal. Megint csak: aha. Bob Dylan meg átvette a stafétabotot Axl Rose-tól, ugye? 

Ma már tudom, hogy minden műveletlenségen való felszisszenés a saját műveltségünk bizonygatása. Meg azt is, hogy a műveltség az esetek nagy hányadában egyszerűen csak a kor, több időnk volt, meg mást tudunk, mint az ifjak, de igazán kár ezzel úgy fölvágni.