Örökös bajnok

Újranéztem A bajnokot, hogy vajon él-e még, hogy kibírja-e az aktualitás hiányát, hogy már nem kell "érteni", csak szeretni. Kibírja, persze, hogy kibírja, és annyira bírom azt a finom taslit, amit az értő közönség kap Pintér Bélától, amikor a bajnoknő énekli, hogy a vőlegénye is takarító állatot (vagy gépet?) akart belőle nevelni, ne akarj te semmit, főzz, moss, aztán a sportot majd elvégezzük az ágyban. A közönség egy része, amelyik minden Puccini-dallamra énekelt csúnya szóra elneveti magát, most is fölnevet, csakhogy a mondatnak nincs még vége, mert úgy folytatja Jordán Adél, hogy "mondta és röhögött". Ja, akkor most mi meg hallgattuk és röhögtünk, mi vagyunk itt a tulok vőlegény. 

Nem, nem ez a nagy csoda benne, én azt szeretem, hogy facsarva van a szívem, amikor mások nevetgélnek, mert ilyenkor az ember azt érzi, hogy ő van a kevesekkel, nekünk szól a darab, mi értjük csak igazán, akik meg vagyunk indulva. Amikor a kettőst éneklik, az eredetiben, Puccini A köpenyében szoprán és tenor, nosztalgiával, hogy de jó is volt, amikor még Párizsban éltünk, emberek között, akik reggeltől estig az utcán mászkáltak, elindultak, dolgoztak, hazatértek, most meg ezen a hülye hajón nézegetjük egymást. A bajnokban arról énekel a politikusnő ugyanerre a dallamra, hogy milyen volt, amikor a nyolcvanas évek végén együtt elmentek Hollandiába, egy városba, amit egy festőről neveztek el. A zsöllyében én Delftre gondoltam, de 's-Hertogenbosch a megoldás, kijönnek a pályaudvarról, és ott a rengeteg bicikli, mindenki használt autóval jár, mert nem divat a nagyképűség és a felvágás, és akkor elhatározzák, hogy Verőcsényből is Hollandiát csinálnak.

Nézzetek magatokra, mondanám, de inkább nézzünk magunkra. Hollandia Hollandiában maradt