Mindjárt eljátsszák a Müpában Bernstein Candide című művét, amivel kapcsolatban semmi felelősséget nem vállalok, egyszerűen a ténynek örülök, hogy megpróbálják. Kellett hozzá a Bernstein-évforduló, és tartok tőle, hogy ez már csak ilyen évfordulós előadás lesz, amint nem fordul az év, Candide megy vissza a félhomályba, van is meg nincs is. A művel kapcsolatban azt szokás mondani, hogy Bernstein egyetlen komoly bukása, bár nem az egyetlen, és talán nem is annyira komoly. Tény, hogy nem engedte el könnyen a szerző, élete végén átdolgozta, újra előadta, javult is a darab, de nem ezt a változatot fogják játszani. Az is tény, hogy a Candide maga nem nagyon kínálja magát a színpadnak, könyves őrület, halottak feltámadnak, nőknek levágják a fél fenekét benne, száguldanak a könyvlapokon, bejárják a világot, hogy megcáfolják azt, amit kevesen hisznek. ez a világ a lehetséges világok legjobbika. De ahogy tegnap László Boldizsár az Óbudai Társaskörben énekelte Candide dalát (vagy áriáját), szépen, türelmesen, jó kis magasságokkal, az jutott hirtelen az eszembe, hogy minden a címkén múlik. A műfaji megjelölésen. Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának, s múlattatni fog. Madáchot Bernsteinre alkalmazva: musicalnek nézed? Nézd legott kortárs operának, és nem csak mulattat, de rögtön sikerré fordul a bukás. Kilencvenegy előadás? Mert ennyi volt a Candide esetében a bukás. Puccini óta ki dicsekedhet ilyen sorozattal?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.