Bernstein-halál

Tegnap volt Leonard Bernstein halálának az évfordulója, huszonnyolcadik, nem épp olyan szép, kerek szám (már ha a kereken a nullákat értjük), mint a születése óta eltelt száz év, másfelől a halál mintha érdekesebb volna. Az emberek egyformán születnek, vérben és mocsokban, de a legtöbbnek megadatik a saját halál, amiről Rilke beszélt (igaz, épp úgy, hogy a legtöbbnek nem adatik meg). Mindenesetre ez a pillanat gyerekkorom óta foglalkoztat, vajon van-e egy másodperc, amikor a haldokló már átlát, de még itt van, onnét tud visszaszólni, hogy mit lát. Nyilván butaság, hiszen egy haláltechnikai problémának köszönhetően akarunk megtudni valamit onnét vagy odaátról, de azóta látom, hogy nem csak engem foglalkoztat. Hogy mást ne mondjak Kosztolányit is, a Néró, a véres költőben ott ülnek a tanítványok a fürdőkád szélén, a haldokló Seneca mellett, hogy mondja már meg, most milyen, most milyen. Más, egészen más, ennyit tud mondani Seneca. 

Persze már gyerekként is bíztam, talán túlságosan is az írókban, így azt is tudom, hogy Oglu aga, a koppányi mit mondott, amikor elszállt belőle a lélek: Allah, de sötét lett. Szóval sötét, csak azt nem tudja az ember, hogy mindenkinek sötét, vagy csak a muzulmánoknak. Bár Goethe is több fényre vágyott. 

Bernstein utolsó szavaiban nincs szó világosságról és sötétségről. Egy kérdés hangzott el, mondhatni,  megválaszolatlan kérdés. Mikor az utolsó injekciót beadta neki az orvos, Bernstein teste hirtelen görcsbe rándult, ő pedig azt kérdezte: mi ez?