Mindig érdekelt, hogy akik hivatásszerűen, mondhatni kényszerből hallgatnak zenét, vajon élvezik-e, esetleg azért választották ezt a foglalkozást, mert zenét akartak hallgatni, de nem engedhették meg maguknak a drága jegyeket. Nem, nem az újságírókra és zenekritikusokra gondolok, hanem a jegyszedőkre. Tudniillik meghalt egy híres jegyszedő, Alfred Hubay, napra pontosan hetvenöt évvel azután, hogy először tépte el a vendégek jegyét a Metropolitanben, 1943 október 3-án. 

Hubay nem tud róla, hogy bárki lett volna a családjában, akit érdekelt volna a klasszikus zene (így feltehetően nem volt rokona Hubay Jenőnek), az ismerőseit és barátait is hidegen hagyták a szimfóniák, ő maga vásárolt néhány lemezt, de a nagy sokk akkor érte, amikor megnézte a Búcsú a fegyverektőlt, és, ahogy illik egy tizennyolc éves, érzékeny fiatalember esetében, bőgve hagyta el a mozit. Csak ő nem az elhunyt Helen Hayes vagy a túlélő Gary Cooper miatt sírt, hanem a zenétől. Később mondták meg neki, hogy az egy operából való. Melyik operából? A Trisztán és Izoldából. Így aztán az ifjú Alfred levelet írt a színháznak, hogy lehetne-e ott jegyszedő. Néhány héttel később megkapta a választ: lehet. Az első koncerten a doni kozákok énekeltek, de nagyon hamar beütött a nagybetűs opera: Ezio Pinza énekelte a Borisz Godunovot olaszul, Széll György vezényelt. Körbecsodálkoznánk ma bárkit, aki elmesélné, hogy látott egy ilyen előadást. Alfred Hubay nyolcszor látta. 

Annyira bevált a munka, hogy bár otthon megígérte, csupán egy hétig marad, egész aktív életét a Metropolitanben töltötte. Ami két házat is jelent, a régi Metet és az új színházat a Lincoln Centerben. Előbb a családi páholysornál ügyelt, hogy a ravasz családok nehogy leszökjenek a drágább helyekre, aztán volt nézőtéri felügyelő, vezette a jegyirodát, és máig emlegetik, hogy mennyire pontosan meg tudta jósolni az esti vendégek számát. De hát mindent bekalkulált, nem csak a művet, az előadókat, az eladott bérleteket, de az időjárást is. Ilyesmire egy vacak számítógép nem képes. 1987-ben vonult vissza, 2005-ig még alkalmazták tanácsadóként. Közben egy halom operai alapítványnál segédkezett, énekversenyek zsűrijében is ült, mert hát odavolt a munkájáért, és megtanulta az idők során, ki jó, ki rossz, kiben mennyi a lehetőség és a távlat. Szóval egy jegyszedő biztosan szerette az operát. Talán a többi is.