Nem is esik nagyon nehezemre bevallani, hogy rokonszenvezek Az első emberrel. A filmmel. Meg Ryan Goslinggal, aki azért komolyan veendő színművész, ahogy még a szempillájával is játszik. Meg hogy szuperhősös film, de a szuperhős nagyon is törékeny, nem üt, nem rúg, egy menő beszólása sincs, leszámítva azt, amit már mindannyian ismerünk, hogy kis lépés egy embernek stb. Attól persze még nagyon hosszú a film, és nagy hányadában rettenetes hanghatások közepette rázzák a kamerát. És még a hanghatásokat sem mindig értem, szerintem a Holdon beindított rakétáknak nem kellene megszólalniuk, hogy durr, mert nincs, ami vigye a hangot.
Nem lesz elementáris a hatása. Olyasmi nem történhet meg vele, mint a Jurassic Park esetében, hogy előtte a gyerekek jó, ha meg tudták különböztetni a brontosaurust a tyrannosaurustól, most meg a kis unokaöcsém olyan saurusra végződő neveket mond, amilyenekről nem is hallottam. Nem akarnak majd űrhajósnak menni a gyerekek. Mintha ez most nem volna aktuális, győztek a szkeptikusok, akik inkább a földi problémákat szeretnék megoldani, és nem idegen égitesteket tapodni. (Egy eredeti bejátszáson szerepel Vonnegut is a filmben, épp azt mondja, hogy jobban örülne egy élhető New Yorknak, mint a holdkirándulásnak.) Hősnek lenni nagy kiszúrás. Ha ez tanulság, akkor ez a tanulság.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.