Az a kérdés, hogy van-e Hofi-kérdés. Már hogy volna? Hofi Géza a 20. század legnagyobb, vagy várjunk, volt azért egy Karinthy is, volt egy Rejtő is, akkor a 20. század második felének legnagyobb humoristája, szerző, előadó, egyedi jelenség, sem utódja, sem boldog őse senkinek. Egyszer volt. És ha odaültetik Bödőcs Tibort a Margó Fesztiválon, mint valami utódot, akkor még jobban érződik, hogy egyszer volt, és sem utódja. 

Nem kell ezt bolygatni. Csakhogy bolygatják, a Corvina kiadott egy Hofi-kötetet, Hofi-szövegekkel, és esküsznek rá, hogy megállja a helyét Hofi nélkül is, amire én látatlanban meg azt mondom, hogy nem hiszem. Azért nem hiszem, amit a kötet szerkesztője, Király Levente mond, hogy odaadta kipróbálásra másoknak, és mind azt mondják, hogy mennyire jó, és mennyire csodálatos érzés, hogy olvasás közben Hofi hangját hallják. Pont erre gondoltam én is. Hogy az elégedett olvasók ezt nem új szövegként élik át, hanem fölidézi nekik a régi időket, amikor először-másodszor-akárhányadszor hallották a poénokat, a fölvezetéseket. Hofi szól, csak nem beszél. 

Persze, ez nem válaszolja meg a föl sem tett kérdést, hogy ki is volt ez az ember. Mennyire és mikortól volt jelmez a svájci sapka, vagy hogy miért is fordulhat elő, hogy az ember rossz helyre kattint, és hirtelen briliánsan előadott, de mégis cigányozós viccekbe botlik. Ha meg jól kattint, akkor muszáj röhögni. "Van, tessék elképzelni, nem mondanám, de van olyan, hogy katonai Trabant. Egy ilyennel támadni, te jó ég... Különben jó, rendben van, támadni. Na de egy ilyennel menekülni... "

Ebben azért elég sok van a világból, amelyben felnőttünk, éltünk, meghaltunk. És az ember nem tud mást mondani, mint hogy áldja meg a Jóisten azt, aki segített felnőni, élni, meghalni. Aki arra áldozta az életét, hogy megnevettessen másokat. Áldja meg a Jóisten Hofi Gézát. Egye fene, áldja meg Bödőcs Tibort is, és mindenkit, aki köztük van.