A képen Timothy Wayne-Wright látható, kontratenor a King's Singersben, balról a második. Nem is ő a legfrissebb tag, már kilenc éve van az ötven éves együttesben, mindenesetre az, hogy már senki nem énekel azok közül, akiket annyira szerettünk a múlt század nyolcvanas éveiben, nagyszerű lehetőséget ad, hogy megint nyavalyogjunk kicsit: régen minden jobb volt. Legalábbis a zenében.
A legrémesebb persze az, hogy igazunk is van, az aranycsapat tényleg szebb hangokból, határozottabb egyéniségekből állt, lehetőséget is adnak az újak az összehasonlításra, mert néhány régi feldolgozást is elénekeltek a Müpa-beli koncerten. Na de akkor is. Micsoda elképesztő és elképzelhetetlen karénekesi kultúra. Ahogy kijönnek a tabletokkal a hónuk alatt, a fényt annyira leveszik a teremben, hogy szinte csak a monitorjaik világítanak, és belekezdenek egy énekelt imába. Ahogy Lassus játékos dalát elfújják, és egyszerre ott vagyunk Arrasban, négyszázötven évvel ezelőtt, egy spanyol katona megszólítja a lányt: mennyi? Nem derül ki, hogy mennyi, az sem derül ki, hogy mi mennyi, csak közben megy ez a mireli-mirelá, lárilári, diridári, falala, és elhisszük, hogy nincs bűn, mert nem bűn az, amit így meg lehet énekelni. Közben ősbemutatják Gyöngyösi Levente Veni Iesu veni amor című motettáját, és az a jó hír, hogy a mű nem lóg ki az együttes repertoárjából. Vagy nem nagyon. Nem olyanok, mint az a régi King's Singers, de még mindig ők vannak önmagukhoz a legközelebb.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.