Párkapcsolat, pár évtized

Nem a világ legjobb filmcíme az, hogy Nyitva, nem a történelem legjobb filmplakátja, fentről a vetett ágy és lakói, hiszen pont egy hasonlót látni mindenfelé, csak az valami tévéműsort hirdet. Hanem a többi, az rendben van. Jó színészek, jó rendezés, jó történet, két perc alatt válik az ember drukkerré. De tényleg ez a film, ez az a filmtípus, amire vártunk, vagyis én biztosan vártam, rólunk szól, nekünk készült, nem lőnek, nem ütnek, nem robban föl semmi, beszélnek, jókat mondanak, és benne van egy csomó arc, amelyik egy próbát megért. Vagy ha megvolt a próba, mint Kovács Lehelnél, akkor egy folytatást megért. Radnaycsillizmusba mennék át, ahogy áll az ajtóban, a pasi mondja a kellemetlent, és az arca ott a szemünk láttára változik, elengednek az izmok, vagy új feszülésekbe kezdenek, ő az, de már egy egészen másik ő, nekem ez a filmszínészet. 

Közben meg senki nem akarja megváltani a világot, senki nem tesz úgy, mintha tudná, mi is a megoldás, nem mondják meg, hogyan kell élni, de mutatnak néhány párt, akik élnek, aztán majd te, kedves néző, kiválasztod, melyik tetszik. És közben nevetsz, mert miközben az intimtorna zajlik, valaki elereszt egy békegalambot, vagy csak olyan viccesen kövér Ötvös András, Kovács Lehel meg folyton feszít, és tényleg nem tudom eldönteni, hogy ő ilyen vagy alakít. 

Mintha visszatalált volna a magyar film valahová, a harmincas évekhez, a hangosfilm hőskorához, persze, a maga Kabos Gyuláját még nem találta meg, de most épp nem is kell. Sztárok helyett színészek, remélem sztárok lesznek idővel, de ebben a magasabb osztályban mindenképpen otthonosan mozognak, van honnét elzülleniük. Meg hát nem is kell mindent folyton távlatba meg szövegkörnyezetbe helyezni, ez a film itt van, itt is marad. Tessék szeretni.