Szerelmes dal

Törtem a fejem, hogy esetleg elengedjem a hírt, leginkább azért, mert nekem nem az a hír benne, ami annak tűnik. Arról van szó, hogy a kanadai tévében egy műsorban Yannick Nézet-Seguin kedvére, tiszteletére énekelt egy Jacques Brel dalt Pierre Tourville és Céline Dion. Diont mindenki ismeri, Tourville-t meg elég kevesen, ő a karmester élettársa, egyébként brácsás a montreali szimfonikusoknál. Helyesek, meg minden, Yannick sír, Pierre énekel, nagy odaadással, aztán Céline is bekapcsolódik Las Vegasból. Adja magát néhány elmélkedő sor, hogy azelőtt ez nem így volt, egy karmesterről legfeljebb pletykálni lehetett, ha férfival volt szerelmi kapcsolatban, most meg egyre kevésbé pletykálható a dolog, vagy azért, mert ők maguk szerepelnek a tévében, vagy nincs mit pletykálni; az új idők jelentős karmesterei időnként szülési szabadságra mennek. 

Nekem most nem ez az érdekes, meg az új idők, hanem az, hogy amit Nézet-Seguinnek énekelnek, az mégiscsak egy dal. És nem Schubert, Schumann, Liszt, hanem Jacques Brel. És ő mégis szereti, örül neki, egyáltalán: ismeri, és nem úgy viszonyul az egészhez, ahogy egy régi vágású komolyzenész. Amikor Kocsistól kérdezte a tévében Vámos Miklós, hogy mondd, Zoli, te ismersz ilyen dalt, mint a Trombitás Frédi, ő azt mondta, persze, csak nekem az olyan, mint a Congratulation. Látszott, hogy az egész neki ennyi, tíz másodperc, nem kap tőle élményt, mert túl egyszerű, nem ragad meg a fülében, helyére kerül és ott is marad. Nézet-Seguin, aki azért máris elég sokra vitte, jelenleg Montreal és Philadelphia zeneigazgatója, 2020-tól pedig a Metropolitant is vezeti, mintha ismerné, szeretné, tud vele mit kezdeni. Legalább ennyit, hogy kiperdül tőle a könny a szeméből. Nem téveszti össze egy Mendelssohn-szimfóniával, de ezt se felejti el, amikor neki énekelték. Egy szép napon talán megint eltűnik ez a zenei megosztottság, könnyű és komoly zene, ez erre való, az meg amarra, ez dúdolni, az meg hallgatni és figyelni. Bőgni bármelyiktől lehet.