Ha most balra néznek

Azt mondja Micha bácsi, az idegenvezető a Tel-Avivból Jeruzsálembe vivő buszon, hogy ha most balra néznek, akkor a fák között látnak egy fehér házat. Az ott Emmausz, és meséli tovább az emmauszi tanítványok történetét, akik rájöttek, hogy Jézussal vacsoráznak, és szaladnak vissza Jeruzsálembe, bő harminc kilométer, hogy közöljék a többiekkel, tényleg föltámadt. A csodák földjén gurulunk. 

Caravaggio jut az eszembe, az ő emmauszi képe. Mintha ő lett volna az egyetlen, aki rájött arra, hogy a kenyértörésnél, amikor Jézust felismerik a tanítványok, nem Jézussal történik valami, hanem a tanítványokkal. Más, normális festőnél Jézus az égre emeli a szemét, lángol a glória a feje körül, átjárja a lényét valami fény. Hát így nem nagy kunszt felismerni. Caravaggiónál Jézus a kenyérre koncentrál. Igazából a tanítványokon sem látszik a nagy felismerés, a csoda már csak ilyen, vagy ilyen is tud lenni: egyszerűen megtörténik, nem reng bele az ég és a föld. 

Hogy miért kell nekünk a helyszínen lenni a magvas gondolatokhoz, azt sokszor nem értem. Miért kell Veronában lenni, hogy Rómeóra vagy Júliára erősebben gondoljunk, ha egyszer Shakespeare nem járt arra. A kedvencem, persze, a mantovai Rigoletto háza, hiszen az opera csak az utolsó pillanatban és kényszerből került át Párizsból Mantovába, most mégis nézegethetjük a házat meg a kertet, ahol szegény Gilda... De ez nem panasz, inkább csak remény. Hátha külföldön értelmesebbek vagyunk.