Még több vér

A nem éppen vidám nyolcvanas éveket úgy próbálta az ember szórakoztatóvá tenni, ahogy tudta. A magam részéről, többek között Bob Dylannel. Ültem a konyhában, és egy sétálgatós magnó (nem walkman, hanem olyan kéthangszórós, lóbálható) gombjait nyomkodtam újra meg újra, próbáltam megérteni a dalszövegeket. Majdnem reménytelen. Mégsem loves you, yeah, yeah, yeah, viszont Dylan igazán nem a szövegkiejtés bajnoka, az orra alatt húzza-nyúzza a szavakat, a kazetta sem a legjobb minőség hordozója, a Kossuth Rádióból fölvett dal van rajta, Shelter From The Storm. Menedék a vihar elől. Az első sor még rendben, a második még csak-csak, aztán a teljes elvérzés, teacher vagy creature? Avoid? Void? Utána aztán ment tovább, újra érthető (egy ideig), de ez a sor csak visszatekerés, lejátszás, visszatekerés formában él bennem. 

Eltelt az idő, és most újra ezt lehet játszani. A Bootleg soorzatban kiadták a Blood On The Tracks címet viselő, 1975-ös lemez alternatív felvételeit. Fontos tudni (én nem tudtam), hogy itt nem a szokásos élményről van szó, vagyis arról, hogy Dylan a saját dalait másképp énekli a koncerteken. Jaj, érzem, hogy olyan vagyok, mint az Annie Hallban a létraszerű csaj, Shelley Duvall: egészen lent kezdte, just like a woman, aztán följebb ment, just like a woman, az volt a vége, just like a little girl. Alvy Singer nem tudott ott lenni, mert megbetegedett az egyik mosómedvéje. Csakhogy most tényleg nem erről van szó. Dylan bement a stúdióba, lényegében elkészítette a lemezt, erősen vissza a gyökerekhez felfogásban, néha csak egy szál gitárral meg a szájharmonikán kísérve önmagát, néha van basszus mellette, de az egész nagyon csöndes, nagyon személyesnek tűnik. Aztán meggondolta magát, újravette a dalokat sebtében berángatott stúdiózenészekkel, kicsit gyorsabban, változatosabban, színesebben. Nyilván nem a közönség miatt, attól ő mindig meglehetősen független volt, a hatvanas években átesett már ugyanezen, amikor azon hőbörgött a rajongótábor, hogy hűtlen lett az eszméhez, az egy szál gitáros önmagához, és erősítőbe dugott hangszerekkel kísérte és kísértette magát. 

Hogy ezt újra eljátszotta, azt nem is nagyon lehetett tudni, mert a régi Blood On The Tracks lemezborítót előbb nyomtatták ki, mint hogy meglett volna a koncepcióváltás, aki nagyon böngészte a hátlapot, annak talán feltűnt, hogy kevés kísérőzenész van megemlítve, de hát ki az, aki nagyon böngészi az ilyesmit. Főleg, ha a Kossuth a forrása. 

A lényeg az, hogy az új kiadványon, More Blood On More Tracks, ezek az eredeti változatok vannak rajta. Nincs leállás (talán a 6 CD-s változaton van), befejezett számok, a dalok érezhetően lassabbak, a szövegek is eltérnek egy-egy sornál (ezért kell úgy hallgatni, mint az ősidőkben: mit mondott?). Időnként egészen meglepően monoton a zene, nyolc percen keresztül ismételgetik ugyanazt a strófát, már úgy lértem, a zene szempontjából ugyanaz, csak a szöveg viszi előre az egészet. Személyes, azt érezni, de talán ez is egy félreértés. Sok szerelmes, veszekedős, szakítós szám, de Dylan csak három évvel később vált el. Ő maga azt mondja a könyvében, hogy nem a saját élete ihlette, hanem Csehov novellái, és nem lehet tőle megkérdezni, hogy ugyan már, melyik novellák. Az biztos, hogy nem A csinovnyik halála. De talán itt dőlt el véglegesen, hogy ő mégsem költő, hanem dalos. Aztán mégis irodalmi Nobel-díjat kapott.