Tegnap díszbemutatták A trezor című filmet, amiről olyan sok jó nem jut hirtelen az eszembe. Sok rossz sem, néha az embernek kedve volna szólni, mondjuk hogy zárt szobában nem okos dolog géppisztollyal lőni egy hatalmas páncélajtót, mert a golyók visszapattannak, és hamar véget vetnek a nagy lövöldözős kedvnek. 

A filmet Bergendy Péter rendezte, és azt veszem észre magamon, hogy úgy nézek rá, ahogy a 19. század második felében nézhették az emberek Arany Lászlót. Ott egy ember, akinek van saját élete, munkája, életműve,  Arany László verselt, népmesét írt, és valószínűleg a legmaradandóbb műve egy név, az, hogy Hübele Balázs, de a többség nyilván úgy nézett rá, mint aki ismerte Petőfit. (Nem mellékesen Aranyt is.) Már hogy ő a főhőse annak, hogy Laci, te, hallod-e, jer ide. Képzelem, mennyire unhatta. 

Képzelem, mennyire unja most Bergendy Péter, ha jól számolom, két játékfilmmel és egy halom reklámfilmmel a háta mögött, hogy még mindig úgy néznek rá, mint egy dal főhősére, a kissé nehézfejű kisfiúra, aki későn jön rá, hogy az iskola felé igyekvő, hátitáskás lány valószínűleg iskolába megy hétfő délelőtt. Reggel, de az nem jött volna ki ritmikailag. 

Biztosan unja, pedig ennél jobb nem is történhet az emberrel. Örökzölddé válik.