Mégis jelent valamit

Verseim. Ez a címe Szvoren Edina novelláskötetének. Nem mondom, hogy nagyon félrevezető a cím, de jobb tisztázni: nem versek vannak benne, hanem tényleg novellák.

• Vannak egyébként verseid?
• Nincsenek. 
• Nincsenek vagy letagadod?
• Kamaszkoriak.
• Amikor ezt a címet választottad a könyvhöz, az szándékos félrevezetés volt?
• Különösebben nem izgatott, ha valaki nem hallott róla, hogy én a novellákhoz vagyok köthető, az esetleg meglátja ezt a címlapot és elrémül, mert nem olvas verseket. Bár a piaci kudarc kifejezett cél nem lehetett. Eddigi köteteim közül ez volt az egyetlen, ahol tudtam, hogy mi lesz a cím, és nem hosszú, izzadságos munka volt kitalálni. Megláttam, körülbelül kétharmados készültség tájékán, hogy mi lenne, ha mintegy önmagára visszamutatásként, a Jönnek a verseim című írásról lelopva ez lenne a cím, és akkor észrevettem azt is, hogy ennek a címnek van köze néhány más íráshoz is.
• Azt csak beleképzelem, hogy voltaképpen ezek a novellák neked a verseid? A szövegek tömörsége, vagy akár a dallamossága miatt?
• Ha a tömörséget vesszük, akkor az előző három kötetnek is lehetett volna ez a címe, ha a novellák témáját nézzük, akkor van köztük néhány, amiben verseket olvasnak vagy írnak, vagy valamilyen, a hétköznapi létfenntartás területén kívül eső, a rögvalóság fölé emelkedő foglalatosságot végeznek. A fizikatanárnő például videókat készít, ő is valami alkotói bíbelődésként csinálja ezt.
• Az eheti Ésben, az Irodalmi kvartettben ez a kötet volt a téma, és ott valaki fölveti, hogy ez a fizikatanárnős novella, (a teljes címe: Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón) a kulcs a kötetben.
• Az jó, ha van dinamikája a kötetnek. Ha az olvasók azt vélik belőle kiolvasni, hogy vannak benne kulcspillanatok. De ha ennyire tervező és nagy formában gondolkodó ember volnék, hogy tudnám, mi a kulcsa egy még meg nem írt novellákat is tartalmazó kötetnek, akkor valószínűleg regényt írnék. Nálam minél konkrétabb a terv, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem fog megszületni az az írás.
• Akkor a 13 – 13 is véletlen? 13 novella van a könyvben, és a fizikatanárnős történet elbeszélőjének is 13 ismerőse van.
• Legfeljebb a 13-as számhoz van viszonya, de nem vezettem össze ezt a két dolgot. Soha nem tiltakozom, mert szeretem, ha az olvasó mond valamit, amit én nem fejtettem ki. Ez nem meghamisítja az írást, hanem dimenziót ad neki. A kihagyásos, tömör prózának van ilyen vonzata.
• Kapcsolatban vagy az olvasókkal? Kapsz leveleket vagy valamit?
• Nem ostromolnak, de néha hallok ezt-azt, interneten könnyű fölvenni bárkivel a kapcsolatot.
• Ezt a világot, ami megjelenik a novellákban, honnan ismered? Ez nem a te saját életed. Fantáziából dolgozol vagy figyeled az embereket?
• Az irodalom túlzó dolog. Minden eleme köthető a valósághoz, és ez lehet béklyó is. Mindenesetre plusz teher ez az irodalmon más művészeti ágakkal, mondjuk a zenével szemben. Ennek egy minősített esete, amikor fölmerül, hogy vajon az író életének a valóságára vonatkoznak-e a mondatok. Ha a világnézetet, vagy inkább világérzetet kérdezed, az belőlem jön, valószínűleg. Ha az a kérdés, hogy ilyen borzasztó életem van-e, akkor nyilván nem. Vannak persze pillanatok, amikor az ember hosszú füleket növeszt és kocsányon lógnak a szemei, leselkedik és mindent megtesz, hogy minél többet lásson. Amit kitalálok, azt is láttam.
• Mondok egy példát. Az egyik szereplőd azon dühöng, hogy lefekszik olvasni, és a haja beleakad a szemüveg szárának apró csuklóiba. Ez saját tapasztalat?
• Akár igen. Lehet saját. Az érzékletes apró részletek sokszor az ember saját életéből jönnek. Ha egy súlyosabb, teherbíró motívumra van szükség, és az ember a saját életéből veszi, akkor jön vele egy egész csomag, amivel viszont nem akarok ilyen módon dolgozni. Mindent lehet, csak nem úgy, hogy a motívum és a hozzá tapadó csomag együtt maradjanak.
• Mi az oka annak, hogy, ahogy mondtad, te a novellákhoz vagy köthető, és mégis folyton elhangzik, hogy mikor lesz regény, miért nincs regény? Miért várják tőled a nagyobb formát?
• Annyira nem várják. Előjön a kérdés, de általában függő beszédben említik, ahogy te is. Én még soha nem éreztem kifejezett nyomást. A kiadó részéről sem, pedig mondják, hogy a kiadók a regény felé lökdösik a szerzőket.
• De hát tényleg ezt teszik.
• Engem nem lökdösnek. Az az érzésem, hogy maga az igény sem magyarországi, nálunk a rövid prózának szakmai körökben van olyan nimbusza és hagyománya, hogy jó érzésű irodalomértő ilyet nem mond. Arról már hallottam, meg picit éreztem is, hogy a lefordíttatásnak lehet akadálya az, hogy én valószínűleg soha nem fogok regényt írni.
• Azt nem érzed, hogy a novellák, pusztán attól, hogy egymás mellé kerülnek, regénnyé válnak? Kevés kellene hozzá, mondjuk azonosnak kellene lenniük a szereplőknek, nem?
• Nem hiszem, hogy ez csak ennyi. Pont arra a látásmódra nem vagyok fogékony, hogy nagyívűek lennének a történeteim. Hogy ekkora íveket tudnék kihozni a szereplőkből, hogy ez is történik velük meg az is. Előbb kezdtem el novellákat írni, mint hogy ez megfogalmazódott volna, de utólag úgy látom, hogy én így érzékelem a világot.
• Szikrákban vagy csillámokban?
• Van arra példa, hogy egy nagy regény is több szereplős, váltogatott perspektívákból beszél, de az egész idegen az én gondolkodásomtól. Olvasóként, természetesen be tudom fogadni, hiszen az olvasó nagy örömmel veti bele magát abba is, ami nem ő. Maga az olvasás is erről szól, hogy kimozdulj a saját tengelyedből.
• Rád is mondják, hogy túl egységes vagy. Szürke vagy monokróm…
• Ez egy más kérdés, az atmoszféra vagy a világlátás azonossága. De kifejezetten zavarna, ha ugyanarról a szereplőről előbb elmondanám ezt, aztán meg azt. Ebben van nekem valami hazugság. Már ha nekem kellene csinálni. Nagyon nehezemre esik a világot színesnek, komplexnek, változatosnak látni.
• Azt mondtad, hogy az olvasás lényege, hogy az ember kibillenjen. Az írásnak nincs ilyen funkciója? Vagy alkotóként nem billegsz? Te vagy a mozdulatlan mozgató?
• Igen is meg nem is. Szórakoztató, ha teljesen más ember életét írom le. Annak van szabad levegője. Aztán az is én leszek, de ez mindig egy jó dobbantó. Elhitetni kevés szóval, hogy ez igaz. Az olvasásnál is az van, hogy képesek vagyunk olyan emberekről olvasni, és, bármit is jelent ez most, a 21. században, képesek vagyunk olyan emberekkel azonosulni, akik bűnözők, ha az újságban olvasnánk róluk, akkor tőlünk nagyon különbözőként, idegenként határoznánk meg. Van egy felelőtlen állapot, az író megtéveszt minket, hogy itt egy pedofil, akik biztosan nem lehetünk, és mégis vele vagyunk. Tudatosan soha nem csinálnám, hogy valami feneketlenül gonosz embert megteremtek, és akkor jól elmondom az ő szájával, hogy mit gondolok.
• Mégis jó érzés, hogy most egy pillanatra az irányítás kicsúszott a kezemből?
• Talán nem ezt az igét használnám, mert az már rossz érzés, de van valami, amit egészen csak a jó szándékaimmal és a tudatos énemmel nem vagyok képes irányítani. Van valami elem, aminek nem csettinthetek, hogy most működj.
• Amikor egy ilyen figurához szavakat keresel, azt hogyan teszed? Megint egy szó jut eszembe, hogy a horgászbotnál az automata visszahúzza a damilt a tokházba. Honnét szeded azt, hogy tokház?
• Lehet, hogy ezt én találtam ki. Biztonságot ad, ha beleolvasok egy szakmának a szótárába, és a műszavak segítenek, de ha megihletődöm, akkor ilyesmit ki lehet találni. Sokszor sportot is űzök belőle, hogy, mondjuk a növények ne legyenek létező növények. Épp azért, mert a nyelvnek ezt a természetét nem tudjuk levetkőzni, sokan nem is akarják, azon a nyelven írnak, amin a kávét kérjük. Olyan erős kötés ez, ami néha zavar, de kilépni belőle mégsem akarok egészen, mert akkor az orosz formalisták módján kellene dolgoznom.
• Vagy mint a zenészek.
• Írhatnánk nyelven zenét, de ezt mégsem akarom. Folyton hadakozom ez ellen. Első körben azzal, hogy ez nem én vagyok, nem az én életem. Aztán azzal, hogy de hát nincs is ilyen fa. Mi történik, a varázslat megtörik-e attól, ha egy akár realista könyv minden eleméről megállapítjuk, hogy ez sem így van, meg az sem igaz. Akkor vajon szertefoszlik minden? Mennyire érdemes ezzel játszani? Ez most fricska, ami nem jó semmire? Vagy írói lustaság, ha nem nézek utána, amikor Párizsról írok, hogy milyenek a párizsi utcák?
• Mennyire színészet egy figura megalkotása? Elmondod a mondatokat, amiket a szereplők?
• Mondatszinten nem, mert nem is írok mondott mondatokat. Most ugyan van néhány írásom, ami beszédszerűbb, ez új dolog, viszont azok sem színpadszerűek. Az íróság és színészet ettől még rokon szakma, pontosan kell látni, milyen a dühös vagy a szerelmes ember. Ismerni kell a tünetrendszert és a viselkedésmódokat, és reprodukálni is kell tudni. És azt is, mik azok az eszközök, amelyek ezt fel tudják idézni.
• És ez megy.
• Valószínűleg megy, hiszen azért lettem író. Illetve nem ezért lettem író, de aki ír, az már gyerekkorában is meg tudta ezeket figyelni. Nem azért figyelek, mert író vagyok és kötelességtudóan bekapcsolom magam, hogy most dolgozni kell.
• Nem járkálsz jegyzetfüzettel, hogy hú, most hallottam egy jó mondatot, amit fölhasználhatok.
• Nem jegyzetfüzetbe, de ha van valami, akkor könyv hátuljába vagy mobilba fölírom. De ami igazán fontos, az a benyomásszerzés, és az nem verbalizálható, nem is írható föl. Milyen hatással van rád egy ember, mit mond, mit csinál. Ez verbálisan nem rögzíthető.
• Aztán verbalizálod, mert végül is ez az írás.
• De abban a fázisban nem biztos, hogy föl tudnám írni. A végén mondatokká válik, de ez nem nyelvi jelenség. Ez az, amit gyerekkoromban is figyeltem. Hamar megláttam az embertípusokat, emberi alkatokat, a hasonló viselkedéseket. Lehet, hogy egyébként mindenki így van vele.
• Biztosan nem.
• Ez egy csapdába esettség. Tulajdonképpen nem én figyelek meg, nem felülről nézem a világot, hanem engem tartanak fogva a benyomások. Lehet, hogy ennek több köze van az írósághoz. És ez nem a jegyzetfüzetes ember.
• Volt az előbb egy elharapott mondatod, hogy nem ezért lettél író. Akármilyen banális, most fölteszem a kérdést: akkor miért? Meg tudod mondani, hogy ebben mi a pláne?
• Azt nem tudom, mi benne a pláne, de ahogy a dohányzással van, ezt is más miatt kezdte el az ember, mint amiért nem hagyja abba. Van egy elméletem, vagy inkább ötletem, hogy mi ragasztott oda. Nehezen beszélek. Az élő beszéd, főképpen gyerekkoromban, lassan ment, nehezen, nem azt mondtam, amit akartam. Miközben a nyelv és az olvasás mindig nagyon érdekelt. Élő beszédben, idegenekkel szemben védtelennek éreztem magam, és a nagy családban is voltak emiatt kifejezetten kellemetlen élményeim. Ha el akarom viccelni, azt mondanám, hogy lépcsőházi gondolkodó vagyok. Attól még az embernek lehet nyelvi érdeklődése és tehetsége, hogy élőszóban csődöt mond. De ha papír fölé ültem, akkor volt időm. Nem biztos, hogy azt mondtam, amit akartam, de valami mást, ami mégis jelentett valamit.