Pederaszta

Hetek óta nem hagy teljesen nyugodni a Sámson és Delila, Saint-Saens operája. Volt a Metropolitan-közvetítés, szép is volt, jó is volt, vagy ha nem volt nagyon jó, azért sokkal jobb már nem lehetett volna, és azt gondoltam, hogy az egésznek Saint-Saens az oka. Olyasmiről beszél, ami őt valójában nem érdekli. Hogy számára nem egy furcsa kapcsolat különböző pillanatai a fontosak, hanem csakis a csábítás és elbukás, hogy van ez a férfi, akinél nem az a fontos, hogy végül elbukik vagy állva marad, csak maga az impulzus, ami éri hol jobbról, hol balról, ő meg pofozódik három felvonáson át.  

Aztán baráti levélváltásban valaki ellenkezett: teljesen rosszul látom a problémát. Saint-Saens számára az volt az érdekes, hogy egy férfi és egy nő ugyanarra a problémára milyen megoldást talál. Van Sámson, aki gyötrődik, mert nem tudja összeegyeztetni a magán- és a közéletét, a szerelem és a hazaszeretet, boldogság és kötelesség feloldhatatlan konfliktusba keveredik nála. Nem is találja a megoldást, csak elmegy mindkét végletig, félig belepusztul a szerelembe és egészen belepusztul a közösségbe. Vele szemben meg ott van Delila, akinek az egész nem gond, összeegyeztet mindent, tudja, hogy mi a fontos és mi a még fontosabb, csábít és elárul, szolgál és véd. 

Lehet, tényleg lehet. Tudom, hogy nem Saint-Saens a felelős a librettóért, de talán azért ilyen hullámzó hatású a zene, mert oda írt igazán jó dolgokat, ahol egyetértett a történettel. Eszembe is jut a saját önmeghatározása: nem homoszexuális vagyok, hanem pederaszta. Talán azért is írt egy szép, tartott magasságot oda a tenor számára Delila legjobb száma, a Csókária végére: énekeld csak ki a lelkedet, a végén mégis a tenornak fognak tapsolni a népek. 

Most ez olyan fején talált szögnek tűnik. Lehet, hogy nem az, de tetszik.