Bogányi, Bogányi és a Bogányi

Sok értelme biztosan nincs újra elmondani, jelenleg mennyire kevés örömöt találok Bogányi Gergely művészetében, és hogy minél többször hallom a róla elnevezett zongorát, annál csúnyábbnak tartom a hangját. Talán annyi az újdonság a Pannon Filharmonikusokkal adott közös koncertben, hogy az egész produkció, Mendelssohn g-moll zongoraversenye még valahogy kidolgozatlannak is tűnt, a zenekart vezénylő Bogányi Tibor meg mintha inkább a testvérét vezényelte volna, mint a főfeladatnak tekintendő többi muzsikust.

Ilyenkor lép le az ember, nem neki való ez az este. Csakhogy elsősorban a második részért mentem, Bruckner 5. szimfóniájáért. Elég jól emlékszem, mikor hallottam először a művet, a Berlini Filharmonikusok játszották az Erkel Színházban, Daniel Barenboim vezényletével, ahogy mondani szokás, még a vesztfáliai béke idején. Azért is emlékszem rá, mert Csengery Kristófnak a koncertről írott kritikájában elhangzott egy mondat, nem saját, hanem idézet: Brucknert hallgatva jöttem rá, mennyire szeretem Mahlert. 

Mintha ma is ez volna a szélesebb magyar közönség hozzáállása Brucknerhez. Valami Mahlerhez hasonló, de nem annyira jó, nem annyira átélhető, nem olyan modern, nem olyan személyes és neurotikus. Mintha Bruckner volna a Mahlerhoz vezető út, de ha le lehet vágni a kanyarokat, ismerünk hozzá egy rövidebb utat, akkor nem is érdemes sokat kínlódni vele. 

Ebből a szempontból Bogányi Tibor a kivétel, neki Bruckner a cél, nem kell hozzá magyarázat más, mint maguk a művek. És ha az ember átveszi ezt a szempontot, tényleg Brucknerre kíváncsi, miért ne választhatná vezetőnek éppen Bogányi Tibort. Kicsit bizalmatlanul, főleg a Mendelssohn-versenymű után, de azért reménykedve.  

Nem bonyolítom nagyon tovább: jó volt maradni. Meglepően jó. A zenekarral csodák nem történtek, sőt, néha egészen furcsa dolgokat is lehetett hallani, de az egész interpretációnak volt lelke, értelme, iránya. Ha olyan karmester fogja a kezünket, akinek Bruckner vagy épp ez a szimfónia személyes ügye, akkor nincs nagyon más dolgunk, mint kapaszkodni, és időnként meglepően szép dolgokat hallani. Nincs a zenélésben hamisság, szerepjátszás, ámítás vagy bármi kényelmetlen. Nem akarom azt mondani, hogy a ménkű nagy, másfél órás szimfónia egy percnek tűnt, hiszen épp ez a lényeg. Nem percnek tűnt, hanem ménkű nagynak, jelentősnek, de legalább a körvonalaiban megsejthetőnek. Mint egy jól sikerült ejtőernyős tandem-ugrásnál, végig lehetett suhanni a tájon. Néha elveszíthette az ember az eszméletét, van ilyen, de a végén oda érkeztünk, ahová szerettünk volna. Bruckner Paradicsomába.