Van egy szép, magyar hagyomány. Egyszemélyes hagyomány, de szép: operaelőadásokról viszonylag hozzáférhető fórumokban úgy írni, hogy annak súlya, értelme, terjedelme legyen. Az egy személy Fodor Géza volt, és az ember azt hitte, hogy az ő halálával ennek körülbelül vége is van, nincs, aki fölvegye a zászlónak nevezhető tollat, aki tudós, annak egy recenzió túl léha műfaj, túl sok benne az esetleges, nem akar személyesen is viszonyulni az előadáshoz vagy a műhöz,  mert az mégsem tudományos. Vagy lehet még ennek ezer oka is. Aki nem tudós, az meg élménybeszámolni tud, de elemezni, magyarázatot adni az élményre már elég nehezen. 

És akkor tegnap éjjel, vagy ma hajnalban belefutottam Fazekas Gergelynek a 444-en közzétett beszámolójába. A téma Kurtág Fin de partie, Endgame, Végjáték című operájának milánói bemutatója volt, részletes és okos elemzés, benne van nem csak az opera, de a darab maga, hogy mikor használta Kurtág az eredeti, francia nyelvű változatot, hol fűzte bele a Beckett által készített angol nyelvű fordítás egy mondatát. Sorolnám, de nem kell, mert el llehet olvasni. 

https://444.hu/2018/12/01/kurtag-a-legnagyobb-beckett-fordito

Nem is arról van szó, hogy olyan, mintha ott lett volna az ember, bár az is elég nagy dolog volna, de ez több. Olyan, mintha ott lett volna, és  még értené is, hogy mi történik. Hogy nem a közönség, bocsánat a szóért, masszív megfingatása folyt ott Milánóban, hanem valami, aminek a végén végtelenül elfárad és elszomorodik a néző, de mintha ez a szomorúság volna az egyetlen érző és gondolkodó emberhez méltó világszemlélet. Talán tovább is mennék: mintha a szomorúság volna a derű, az a befogadói lelkiállapot, amire törekedni kell, mert ha eléggé el tudsz keseredni, akkor értetted meg, hogy mi van körülötted. 

Most ez így nem hangzik olyan jól, de Fazekas Gergelyt olvasva mégis az.