Napjaimat továbbra is börtöntöltelékek között töltöm. Nem a teljes napokat, csak a boldog perceket, vagyis még mindig Rachel Kushner regényét olvasom, A Mars Klubot. És ha nem azt olvasom, akkor a Folsom Prison Bluest dünnyögöm az orrom alatt. Lehet ilyen biztonságban is élni, szabadlábon Budapesten.
A Folsom Prison Blues Johnny Cash szerzeménye, és az ember szívesen gondolja azt, hogy annyira megrázta őt az 1968-ban a börtönben adott koncertje, hogy rögtön dal lett belőle (esetleg már ott, a börtönfalak között). A kiábrándító valóság viszont az, hogy már vagy tíz éve készen volt a dallal, inkább a valóság utánozta a művészetet, ha már annyit énekelt a gyilkosról, aki lelőtt egy embert Renóban, csak hogy lássa meghalni, akkor el is ment, hogy megnézze, milyen is bentről hallgatni a vonatfüttyöt, és azokra gondolni, akik odakint kávét isznak, kocsiba ülnek, szivart szívnak.
Egy év múlva Johnny Cash egy másik kaliforniai börtönben, a San Quentinben lépett föl, ahol előadta a Folsom Prison Bluest is. Amennyire tudom, aztán már nem ment vissza a Folsomba, hogy ott meg elénekelje a San Quentint.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.