Mindig azt hittem, azt is hiszem, hogy az akusztika, az arról való társalgás a kérges lelkek menekülő útvonala. Nyilván van terem, amelyik jobban szól, van, amelyik kevésbé, vannak pompásan kidolgozott hangzásarányok és vannak nem annyira pompásan fölépített együtthangzások, de mit számít? A zene a lényeg, amit meg kell hallani akkor is, ha a szomszéd házban egy Sokol rádióból szól, és aki a hangzásról magyaráz, az nem hallja a hangoktól a muzsikát. 

Így aztán most a hangzásarányokról fogok beszélni. 

Mert hogy volt értelme meghívni Ton Koopmant a Nemzeti Filharmonikusokhoz, az nekem egyértelmű volt. Másképp szólt a zenekar, halkan és visszafogottan, és még azt a régizenés nyígást is lehetett hallani a vonósoktól, amivel egyeseket az őrületbe lehet kergetni. Nem vagyok egyesek, nekem ez tetszik. És tetszik, hogy Mozart korai Esz-dúr szimfóniáját öttételesre változtatták, az alternatív lassú tételt beillesztették a finálé elé, így a szimfónia inkább divertimentónak tűnt, de tényleg nincs a kettő között olyan nagy különbség. Legalábbis ekkor még, amikor Mozart tizenhat éves. 

Csakhogy ez a finom, vízben oldott vagy fás hangzás arra kényszeríti az embert, hogy kissé előrehajoljon, a fülét kicsit kinyissa, érzékenyítse, tarka lepke, szállj be Laci fejibe. És akkor Tarkövi Gábor, a világ egyik legjobb trombitása, a Berlini Filharmonikusok sztár muzsikusa belefúj a hangszerébe. 

Mozartnak érzem magam, aki a történet szerint elájult, amikor apjának egy trombitás barátja megfújta a hangszerét. Pedig Haydnnak kellene érezni magunkat, és örülni, hogy milyen szép művet, milyen sláger-tételt sikerült írni erre a furcsa fémdarabra, csak úgy érzem, mintha a nagy susogásban valaki a fülembe kiabált volna. És senki sem hibás, a zenekar így játszik, a trombitás is a saját hangerején dolgozik, nem kezdett el harci riadókat fújni, csak a kettő nem jött össze egy művé, egy előadássá. 

Hogy a szív fáj, az semmi. De a fül is cseng hozzá.