Még mindig a kis Ádám a legfőbb szellemi táplálékom, Kosztolányi fiának írásai, meg az írásokhoz írott bevezető, ami igyekszik szépíteni a valóságot, nem volt olyan rémes és tehetetlen, mint írták, csak beteg és alkoholista. De folyton kiderül a könyvből, hogy van mit mentegetni, ott az ifjabb Karinthy visszaemlékezése, hogy valahányszor találkoztak az utcán, az volt a humora, hogy kiderült, nem is apám írta a Pacsirtát. Vissza kellett kérdezni, hogy hát akkor ki?, mire ő azt felelte, hogy Pacs írta. Meg hát ott vannak maguk a fennmaradó írások. Lehet nélkülük élni. 

Gimnazistaként láttam Ranódy László filmjét, a Színes tintákról álmodom címűt, amiben Kosztolányi Ádám is játszott, vagy inkább csak megjelent, összetartandó az amúgy nehezen összetartható három Kosztolányi-novellát. Akkor jöttem rá, hogy hát hiszen még él, hogy akinek a nagy szőke fejéről annyit olvastam, az most nagy ősz fej. Próbáltam befűteni egy barátomat, hogy keressük meg, és kérdezzünk meg tőle mindent, amit csak lehet, hogy milyen volt az a szent vagy szentnél is szentebb ember, akinek a leszármazottja, milyen szivart szívott vagy hány feketét ivott. Mindent. Megtettük az első lépéseket, amelyek az utolsók is voltak, mert rögtön kiderült, hogy már meghalt. 

Egyetemistaként levelet írtam Kurt Vonnegutnak. Vele több szerencsém volt, de azt majd máskor mesélem el.