A héten kiderült, hogy körülbelül mindenki tudja, mit csinált huszonöt évvel ezelőtt este. Tévét nézett, vagy mint gyerek vagy mint szülő, amikor is Dagobert bácsi kiabálni kezdett, hogy megette egy tengeri szörny a fagylaltját, majd elsötétült a képernyő, és Boross Péter jelent meg rajta. Meghalt Antall József. 

Furcsa módon én is emlékszem, mit csináltam aznap este, az Erkel Színházban voltam, úgy emlékszem, hogy a Pillangókisasszonyt láttam Tokody Ilonával, de erre azért nem esküdnék. Csak ahogy elkezdtek suttogni, hogy meghalt "az Antall", és hogy most mi lesz. Mi lenne, gondoltam, nem vagyunk Moszkvában, nem fogják leállítani az előadást, de azért izgultam. Szabó Kristóf, az orgonaművész Kistétényi Melinda adatokkal tele fejű fia rögtön mondta, hogy Antall a harmadik miniszterelnök, akit hivatala idején ér a halál. Gömbös és Teleki Pál az elődök. Aztán jött Ütő Endre, az akkori igazgató, néhány szóban bejelentette a történteket, és hogy folytatni fogjuk az előadást, hiszen ő is így akarná. 

Megkönnyebbültem. Valószínűleg a két döntés közül ez volt a helyesebb, de azért csak nézek ma, ha visszagondolok: akkoriban több együttérzés volt bennem az operahősök mint a valódi emberek iránt. 

Még azt sem tudom, hogy vajon ez mára megváltozott-e.