Jellemző módon a szegedi Délmagyarország és a szegedi operabarátok emlékeztek meg a tegnapelőtt, nyolcvanévesen elhunyt Gianfranco Ceccheléről, aki egy késői Otello fellépésével elvarázsolta a szabadtéri közönséget. Akkor a tenor végtelenül öregnek látszott, bár Otello lehet éppenséggel végtelenül öreg is Desdemona mellett, mindenesetre ma már nem tűnik annyira veszélyesen vénnek, ötvenhat évesen vállalta a fellépést. Az akkori szegedi felelős Nikolényi István volt, az előadás után nem sokkal írt egy levelet, hogy szerinte Cecchele hangja nem nyekergős. 

Utólag úgy gondolom, valószínűleg igaza is volt, jöttek egyéb visszajelzések is, hogy hangcsoda, meg hasonlók. Néha érdemes félreérteni vagy félreértékelni egy fellépést, az ember látja, hogy mennyi embernek volt vagy ma is szívügye az opera. Főleg Szegeden. 

Gianfranco Cecchele amolyan olasz énekes-történet, meg is lehetne filmesíteni a kisfiú történetét, akit két dolog érdekelt a világban, az ökölvívás és az opera, és mivel az édesapja nem engedte, hogy olyan sportot űzzön, amely során az emberek teljes erőből egymás fejét ütik, így kénytelen volt énekessé válni. Nagy énekesnők álltak mellette a pálya során, 1965-ben Maria Callas énekelte utolsó Normáit Cecchele mellett, 1982-ben Marton Éva volt a római Tosca. 1994-ben Tokody Ilona volt a szegedi Desdemona.