Ez itt a Scala, az igazi Scala, a milánói, kívül olyan szerény és annyira mérsékelten kivilágított, hogy az ember elbizonytalanodik: talán mégsem ma van az előadás. Szerencsére megy arrafelé néhány furcsa lény, botos bátyó lódenkabátban, csillogó, lurex nadrágos férfi, nercbundák. A jegyszedők szép pelerint viselnek, és az oldalbejárathoz küldenek, ott van a feljárás a galériára. Bent aztán nem is érti az ember, hogyan fér el ez a nagy nézőtér a homlokzat mögött, bár ennél érdekesebb kérdés a szép csillár, ami enyhén mozog, lassan, de határozottan forog, reméljük a legjobbakat. 

Persze, hogy a legjobbakat reméljük, mégis az operavilág közepe, egyik közepe, Verdit játszanak, az Attilát, amit csak akkor szokás elővenni, ha van hozzá igazi címszereplő, olyan basszus, aki lényét illetően tenor, úgy értem, sztár, aki miatt eljönnek az operába. Aki Ildar Abdrazakov, akit szeretnek, még ha nem is tudják kimondani a nevét. Nem is erőlködnek vele, mindenkinek Ildar, egy csapat francia asszony épp azon tűnődik, megvegye-e a műsorfüzetet, húsz euró. Megnézik az Ildar-képeket, nem elég jók, nem veszik meg. 

Ez az egyik tanulság, ez a nemzetközi operarajongás, ez ugyanolyan, mint nálunk, furcsán felöltözött emberek unott arccal mászkálnak a folyosón, átbeszélnek a sorok fölött, és azt mondják: ezek a modern rendezések. Meg hogy nincsenek ma már jó énekesek. Bezzeg régen Domingo meg Carreras voltak a színlapon. 

Kezdenek, és van, ami kicsit sem csalódás. A puha akusztika, a zenekari hangzás, még a cintányér is szelíden szól, nem csattan, nem csörömpöl, hanem csendül. Riccardo Chailly vezényel, és itt most tényleg a karmester az előadás ura és parancsolója, ő rakja össze vagy látja át az opera egészét, hogy honnét indulunk és hová érkezünk, és ehhez melyik utat kell választanunk. 

A rendező Davide Livermore, szürke, háborús világot fest, oldalkocsis motorkerékpárok, teherautók és lovak. A ló nem tűnik túl jó megoldásnak, mégis azt várja az ember, hogy valami történik velük, és nem csak a gonosz nézőember várja, de a hátán ülő Attila vagy Leó pápa is, az előbbi próbál hadurasan természetes lenni, de azért igencsak kapaszkodik a gyeplőbe. Szép, filmes világ, estélyi ruhás nők, tányérsapkás férfiak, vetített háttér vagy romos hidak. Most is körülbelül így néz ki Aquileia környéke, csak nem lőnek. A bariton áriáját kissé elrontja, hogy épp akkor tolnak be mögé valami viaduktot, amikor nagyon kellene énekelni, és kicsit dübörög a szerkezet. Egyébként nagyon vigyáznak a hanghatásokkal, a puskák csak pattannak, nem dörrennek, mégis operába jöttek az emberek, nem tűzijátékra. 

A főszereplők közül nem Ildar Abdrazakov a legjobb. Vagy úgy is mondhatni, a többiek majdnem mind jobbak nála. Szép a hang, meleg és sötét, de alul elfogy, épp a gonoszság és megátalkodottság hangjegyei nem szólalnak meg. Ja, és hamis is. De jó a tenor, kicsit véznácska (csak hangját tekintve) a bariton, és kiemelkedően jó, bár nem félelmetes vagy megdöbbentő erejű a szoprán Saioa Hernández. A nagy zenei vagy auditív élmény rendületlenül a csoportos előadóktól jön, a zenekartól és a kórustól. Az előadást nagy sikerként tartják számon, a bemutatón 18 percen át szólt a taps. Ez most a harmadik előadás volt, és egy kicsit sietni kellett mindenkinek, hogy két kört is futhassanak a függöny előtt.